Halihó :3
Meghoztam az új fejezetet. Remélem tetszeni fog, véleményeket, vagy bármi finomságot elfogadok. :)
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=Mh3Au31Mqmo
Facebook oldal: https://www.facebook.com/futorozsanell?fref=nf
További szép, napsütéses nyárt Nektek:) (bár nem igen tűnik napsütésesnek. Mind egy, a szándék meg volt)
*
Bakancsom alatt a por felriadt. A nap bacont készült csinálni belőlünk. Még mázli, hogy a fák adtak némi árnyékot.
- Hány ezer fok van? - panaszkodtam. Davere sandítottam, aki kezét szeme elé téve haladt előre. - Hahó! Mr.Megértemazembereket!!! - Böktem meg a csípőmmel.
- Mindjárt ott vagyunk... - motyogott. Hahó! Ez engem kizárt most az életéből?! Azt már nem! Akkor is az agyára megyek!
- Mikor? Hol is vagyunk? Várj! Nem balra kellett volna menni? - tartottam vissza azt a hatalmas nevetést, amit magamba zártam.
- Hol kell téged kikapcsolni? Valahol van egy gomb? - horkantott fel flegmán.
- Elfáradtam. - fogtam magam, és mint egy hercegnő leültem. Letakarítottam a bakancsomról azt a hatalmas mennyiségű koszt. Sóhajtottam egy nagyot, és megigazítottam drága kardom, ami szótlanul a hátamon pihent.
Dave lenézően rám pillantott. Csípőjére tapasztotta kezét, és várt.
- Én ráérek Mr.Megértemazembereket.. - vágtam vissza. Utánoztam a pózt, amiben volt. Hátradobtam a hajam, és vártam a reakcióját.
- Háromig számolok... - fenyegetett. Miért, mi lesz? Rám küld egy démont?
Elkezdett visszafelé számolni. Lassan, és nyugodtan. Semmi düh nem volt a hangjában. Míg nem ért el a nulláig...
- Jól van, édes. - elindult felém, majd lehajolt. - Más választást nem adsz. - gúnyolódott. Kezével megragadta a derekam, és lazán a hátára dobott.
- Feljelentelek. - kiabáltam, és csapkodtam.. Vállat vont. Haladt tovább. - Ez már emberrablás! Ki vagy te? Talking Angela? Kell a vesém? - ütöttem a hátát.
Megrázta a fejét. Tovább ütöttem a hátát, de nem értem el vele semmit. Végén eltöröm a kezem.
- Hé, feljebb ne csússzon a kezed, mert kinyírlak. - aggodalmaskodtam. Hátradöntöttem a testem, és már a karjaiban találtam magam.
- Így jobb, édes? - grimaszolt. Morcosan összefontam magam előtt a karom, és hagytam, hogy vigyen. Felszisszentem, majd egy sort motyogtam. Gőzöm sincs, hogy mit, de jól esett kimondani.
Nem néztem rá. Gonoszan meredtem az út felé.
- Ohh szépfiú, vigyél engem is! - kiáltott fel Ördög, és Dave vállán napozott. Apró fejét hátradöntötte, és élvezte ezt a forróságot.
- Hé taxi, engem is! - ugrott elő Angyal, szokás szerint a semmiből. Néha megtud rémiszteni...
- Sok gonddal jársz ... - meredt rám Dave. Gúnyosan morgott valamit orra alatt, de azt már nem hallottam... jobb is így.
Sóhajtottam.
- Mellesleg hova is megyünk? - suttogtam. Mintha hallana is valaki...
- Leadjuk a küldetést... - válaszolt. Felpillantottam rá. Komolyan nézett, és erőteljesen haladt előre.
- Hogy tudsz most ilyen komoly lenni? - motyogtam.
Vállat vont.
- Eltöröm a vállad.
- Előbb öllek meg, minthogy felemeled a kezed, édes. - enyhe mosoly ült ki arcára, és lehajtotta a fejét.
Akkor is ezt mondta, mikor elsőnek találkoztunk... valami sosem változik... és ez Dave. Megkérdeztem, meddig akar még hurcolni... nem válaszolt. A vállvonogatásával már az őrületbe kerget. Valami rosszat mondtam, hogy ennyire szar a kedve?
- Gyorsabban Taxi! - kiabált nevetve Angyal. - Ilyen fiatalon ennyire telik? Ezek a mai démonvadászok elvannak lustulva...
Dave csak elengedi a szavakat maga mellett.
- Hány óra, mire odaérünk? - panaszkodtam.
- Még elég sok... - megvonta vállát. Látta rajtam, hogy ezzel csak idegesít, de csak felvidítottam.
- A legjobb az, amikor ideges vagy. - enyhén belecsípett a combomba, és várta a reakcióm.
- Tényleg? - szarkasztikusan legyintettem.
- Általában akkor vannak a legjobb "Nell féle" aranyköpéseid. Öröm hallgatni... - vigyorgott. - Mellesleg, tudtad, hogy szoktál beszélni álmodban? - húzott feljebb.
- Pónikról? - csillant fel a szemem.
- Démonokról, és rólam. - emelte ki az utolsó szót kisebb hangsúlyváltással, csak hogy nyomatékosíthassa bennem... - Jajj Dave, jól vagy? Nehogy meghalj, nem akarom, hogy meghalj! Ha meghalsz, megöllek...ezek csak enyhe példák...- nevetett.
Én... tényleg ilyenekről motyogok?
- Hazudsz. - emelkedtem fel, és a nyakába csíptem.
- Bár hazudnék... - fordította el a fejét. Azt a szokványos vigyort még egy jó adag telibe veréssel se lehetne lekoptatni az arcáról...
- Hé selyemfiú, most már letehetsz. - megharagudtam rá. Sarkammal hátraböktem a csípőjét, de a nevéhez nem illően meg sem érezte. - Bocsánat...akkor vasfiú, letennél? - nevettem.
- Ez így már jobb édes. De még mindig nem. - csípett bele ismét a lábamba.
- Cicaharc. Ezt az első sorból kell néznem. - Ördög ugrott a vállamra, hisz ebből a szemszögből mindent látott.
- Pattogatott kukoricát adjak? - nyújtottam Ördögre a nyelvem.
- Egy másik dimenzióban vagyunk... a démonok világában... egy erdő közelében. És te még pattogatott kukoricával kínálsz? - lepődött meg, majd lágyan folytatta. - Oké, adhatsz. - nézett kiskutya szemekkel.
- Hé törpe. - nézett a kajamániásra Dave. - Megtennéd, hogy leugrasz, és elmész az erdő végéhez megnézni, hogy ott vagyok e? És ha megtaláltál szólj. - vigyorgott.
Ördög forgatta a szemeit. Angyal arcán szelíd mosoly ült ki. Megragadtam a vasfiú vállát, és vettem egy lendületet. Leszaltóztam róla, majd felé fordultam.
- Ehhez több kell. - indultam el. Pimaszul kacsintottam, és szaporábban lépkedtem.
*
Szégyenkezve, enyhén megszeppenve meredtem Wemnesre. Szakállán végigsimította ujjait, és enyhén elvigyorodott. Szemeinél lévő szarkalábak összehúzódtak, hatalmas köpenye átölelte vékony testét.
Kezét felemelte, és ránk mutatott. Liba bőrözni kezdtem, és enyhén Dave felé biccentettem a fejem.
A tanács előtt álltunk. Ez egy háromtagú kisebb csoport volt, ahol persze Wemnes volt a góré. A többiek, mint a csivavák néztek minket. A rosszindulat a szemükben még egy kicsit sem meredt ránk...
Dave szigorúan bámulta őket, és türelmetlenül várt. Elakarta mormolni, hogy készen van a küldetés, de Wemnes nem intette szóra. Igen... csak akkor beszélhetünk, ha ők azt mondják. Kegyetlen világ....
~
Egy bő félóra várakozás után elkapott az ideg. Látnak minket, de csak bambulnak. Könyörgöm, szólaljon már meg valaki... legalább tüsszentsenek, addig is tudnánk, hogy még van remény... vagy, hogy még élnek...
- Meghajlás talán? - a mögöttünk lévő testőr megbökte a hátunkat, és egyből lerogytunk.
- Na idefigyelj tata. - álltam fel, és idegesen megragadtam hófehér ingének a nyakát. - Nekem erre totál nincs időm. Lökje már, hogy mit akar, és már itt sem vagyok. - ráztam meg enyhén.
- Idióta... - suttogott Dave. Megragadta a vállam, és hátrahúzott. - Elnézését kérem... kicsit kattos, és nem tett neki jót az oxigén. Tudja hogy megy ez a lányoknál... a problémák. - ravasz mosolyával próbált mindent tisztázni. - Klimax...
Női problémák?!
- Te már csak tudod Mr.Megértemazembereket! - löktem meg.
- Néha úgy érzem jobban mint te... - tenyerét arcába temette, és ujjait szeméből kitemetve mosolygott.
Ököllel a mellkasába ütöttem. Enyhén felszisszent, majd ő a csípőmbe csípett. Nem ütött vissza. Tuti fél tőlem.
- A francba is. - Angyal húzta meg a hajam, és a tanács felé bökött. - Problémát érzékelek, nagy naaagy problémát. - idegeskedett.
A vér az arcomba szökött. Bocsánatkérésem egy mosollyal palástoltam, és meghajoltam. Körülbelül tízszer játszottam el ezeket a mozdulatokat. Erről is Dave tehet.
- Elnézést. Mondtam, hogy kattos. - mutatott rám.
- Nem az a kattos, aki megérti a női bajaim? - sipákoltam.
- Elég. - kiáltott fel Wemnes. Jé, megszólalt. Vegyük fel videóra, ez is új. - Ebben a dimenzióban ha még egyszer meghallom, hogy felemelitek a hangotokat... - az utolsó szavait halkan morogta szakálla alatt. Jobb is, hogy nem hallottuk...
- Megszegtétek a szabályt.... hálátlan korcsok. - horkantott fel a bal szélen ülő Wendy. Magasan hordta tekintetét, és hosszú körmeivel mintákat rajzolt a levegőbe... és még hogy én vagyok a kattos...
- Korcsok... - ismételtem halkan. Már azon voltam, hogy nekimegyek, de annyi önuralom vezérelt, hogy enyhén megmozdítottam a lábam.
Wemnes intett. Tök felesleges volt, de a szabályok, azok szabályok. A törvények, meg törvények. Én meg Nell vagyok, és ez a Nell törvény.
- Kész a küldetés... megöltük. - a többesszámot a végén hangsúlyozta. Hálásan bólintottam, és összefontam magam előtt a karom.
- Rendben. - lenézően megrázták a fejüket. Egyszerre emelték fel kezüket, és az ajtó felé mutattak. - Egy ideig ne lássunk titeket. - dühösen mért végig Wendy, de nem érdekelt. Trappolva kirontottam ebből a várroncsból.
~
Dave elszavalt egy varázsigét, amiből egy kukkot sem értettem. Ujjait összeszorította, mintha egy kulcs lenne közötte, és a felemelte kezét. Elforgatta a levegőben, és megjelent egy hatalmas ajtó.
- Idióta seggfejek mennek előre. - udvariasan böktem a kapu felé.
- Ugyan kérlek, a kattosok több előnyt érdemelnek. - utánozta a mozdulataim.
- Utállak. - motyogtam. Előrementem, és dühösen kirántottam az ajtót. Átléptem rajta. A suli előtt találtam magam. Nem a táborba. - Mit... keresünk itt? - megragadtam a pólóját, és magamhoz húztam. Erősködően rámeredtem, és a tőlem telhető legcsúnyábban néztem.
- A tábornak vége. Édes, már rég hazajöttek. - fogta meg kezem. - Kérdezd meg az idő múlását, ha már ennyire kattos vagy, hátha szót értetek. - büszke vigyor ült ki rá.
- Szívesebben beszélgetnék magammal... - suttogtam.
~
Az emberi zaj keltette figyelem... a kocsik kipufogó füstjei... maga a pokol. Pláne ha Elliere kell várni egy bevásárlóközpont előtt. Az maga a rémálom! Bár... még mindig jobb, mint a vöröskével démonokat hajkurászni...
A szellő enyhén feltámadt. Egy fekete, nagyobb kocsi, frissen fényezve parkolt le nem messze tőlem. A srácok, akik kiszálltak belőle, figyelmet követelve lépkedtek. Büszke vigyoruk, és sötétbarna hajuk volt mindnek. Egyéniség már nem létezik...
Az egyik igéző, fekete szemeivel mért végig. Mindenem végigpásztázta, majd beleszagolt mélyen a levegőbe. Lassan kifújta, mintha magát a mámort szívta volna be. Na, ez kattos. Én nem.
Tekintetem még kalapáccsal se tudtam leverni az egyikről. Nem azért, mert bejött... hanem valami nem e világi kisugárzással rendelkezett... mintha egy láthatatlan burok venné őt körül, ami nem szűnik meg létezni...
Vadítóan beletúrt a hajába, amitől a mellettem lévő lányok, még drága kis bugyijukat is képesek lennének hozzávágni. Ajkaim enyhén szétnyíltak, és izgatottan néztem. Lökést éreztem az oldalamnál, enyhén felriadtam.
- Héhé Nell! Itt vagy? - rázott meg enyhén Ellie. Felé fordultam.
- Itt... azt hiszem. - túrtam bele a hajamba.
- Nem rossz példányok. - vigyorgott.
- Menjünk be... vegyünk valamit... akármit, csak menjünk már. - mint egy tinilány iszkoltam be a plázába.
- Várj már hercegnő! - kiáltott fel nevetve Ellie.
Volt itt minden... kajától kezdve a fürdőruhákig. Oda, vissza pattogott a tekintetem. Azt se tudtam, hogy hova menjek. Ki voltam totál éhezve. Úgy éreztem magam... mint egy normális ember.
- Kéne egy új fürdőruha a bulira. Nem? - ragadt karon, és becibált egy boltba.
- B-buli? - ámultam el.
- Süket is vagy? - nevetett. - Pénteken lesz egy kis nyári buli... van kedved jönni? Hát persze hogy van! - válaszolt a saját kérdésére ki más, mint saját maga... tipikus Ellie...
Általános iskolában is ilyen volt... hiperaktív, de mégis más. Olyan volt, mint egy porcelánbaba, aki külsőre tökéletes, de belül üreges, és egy-két helyen repedt...
*******
A szeptember a fejemben lévő ajtót berúgta. Szétverte a világomat, és iskolába invitált. Meg sem kérdezte, hogy "hé te ott, akarsz menni?". De a válasz egyértelműen fájdalmas volt...
Kopott padnál ültem, kezeimet magam elé vetettem, és ujjaimmal a vésett szíveken, és neveken jártattam végig. Az egyedüllét belül emésztett fel abban az időszakban... utáltam ezt az egészet!
Tipikus olyan lány voltam, aki ha szomorú, az a dühét mutatja, és a fogait villantva vicsorog a világ felé. Nem szerettem a problémáimról beszélni, pláne nem úgy, hogy senkivel sem tudtam volna. A szüleim állandóan utazgattak, akárhányszor felmentem a világhálóra velük találtam
szembe magamat, ahogy angyalian, és bájosan mosolyognak. Fantasztikusan érzik magukat. A legrosszabb az, hogy nélkülem.... és ez fájt... vagyis... nem fájt. Franc se tudja!
Egyedül éltem. Gondoltam már arra is, hogy kiülök az ablak elé, kezeimet összeteszem, és imádkozok egy jobb életért... de ez sosem történt meg. Az egyetlen ember, aki belém látott kisebb gyermek koromban, az a bátyám volt.
Ő nem szórt rám kedves szavakat... olyan volt, mint én. Ami a szívén, az a száján. Mindig megmondta, hogy most "mi is van?!" vagy hogy "ez a fogalmazás itt-ott nem jó"... vagy "ezek a fekete pólók már kikészítenek".
Idegesítettek volna ezek a szavak? Inkább úgy mondanám, hogy az zavart.... hogy igaza van.
Az iskolából zokogva rohantam haza. Lecsaptam a táskám, és ordibáltam. A szekrényemhez vágtam mindent, amit megtudtam érinteni... A tükröm elé léptem, és bámultam magam. A gúnyok, amiket a suliban hozzám vágtak borzasztóan estek.
Rengetegszer balhéztam, és verekedtem már fiúkkal. Emiatt a bátyám rengetegszer járt be az igazgatónőhöz. A tájékoztatom csak ezekkel volt tele... "mai napon.. verekedés miatt... bla bla bla.."
Erről a szüleim szart se tudtak. Abban a hitben éltek, hogy a kicsi lányuk szorgosan tanul, két copfban libben a haja, és aranyosan bólogat. Az ellenkezője teljesült mindennek... a dühkitöréseim miatt rengetegszer jártam agyturkászhoz.
Az is annyiból állt, hogy többször csaptam rá az asztalra ordibálva, minthogy beszélgettünk volna normálisan...
A karomon lévő sebek emlékeztetnek máig arra, hogy a múlt valódi... és nem hamis... nem álmodtam...
Egyik nap is ugyanolyan szürke volt, mint mindig... Egy erdőben voltam a bátyámmal... Még fák is feketék voltak, a leveleken meg apró fekete lyukak tátongtak. Szorosan a testvérem mellett lépkedtem, kezét pedig oly annyira szorítottam, hogy az már nekem fájt.
Felnéztem rá. Ragyogó kék szemei voltak, haja pedig korom fekete. Egész úton azt kérdezgettem, hogy "hova megyünk?"... de ő csak ment tovább. Rettentően féltem a sötétben, és ezt ő maga is nagyon jól tudta.
- Hé bátyus, félek. - remegett a hangom. Akadozottam fújtam ki azt a cseppnyi levegőt, ami a tüdőmből sikítva iszkolt ki.
- Ez a lényeg... - nyugalommal, és határozottsággal vágta hozzám a szavait.
Megálltunk. Körbenézett, és elengedte a kezem. Szembe lépett velem, majd lassan hátra. A szemkontaktust rettentő erősen tartottam vele. Úgy éreztem, hogy a pillantásaiba tudok kapaszkodni a félelem elől. Lelassított, majd mint egy oszlop megállt.
- Én most elmegyek, húgi. - elcsuklott a hangja, és folytatta halkan. - Légy erős... sose hagyd, hogy vezessenek egy olyan pórázon, amiről még azt sem tudod, hogy milyen hosszú... - a szívéhez emelte a kezét. - Figyelnek téged. Ne lankadjon a figyelmed.
A gombóc a torkomban odafagyott. Tágra nyílt, könnybe lábadt szemekkel meredtem rá, aki lentről, fölfelé elkezdett porladni. Az arca sápadt volt, és egy furcsa jel kezdte beborítani a testét... akkor még nem tudtam, mi ez... de most már tudom...
Démon.
Ezeknek a szörnyetegeknek az erejük közé tart a megszállás... vagy másképp az alak felvétele. Egy ember lelkét legyen az démonvadász, akármi... csak félig tudja elvenni... ha meg hamar megkaparintja az azt jelenti... hogy az illető hatalmas mennyiségű
fájdalmat cipel magával, ezt meg nem tudja hova letenni...ezért ez szinte olyan, mintha egy oroszlán elé letennél egy nyers húst. Egyértelmű, hogy megeszi. Will is ilyen volt. Egy oroszlánnal szemben semmi...
És én ezt nem tudtam...
Abban a pillanatban értettem meg azt, hogy a külsőn mutatott düh, erő semmit sem jelent...
A könnyeimtől nem láttam semmit sem. Csak annyit hallottam, ahogy ordibálok. Nem tudtam, miért csinálom, de én megtettem. Sikítottam, majd lerogytam a földre. Tenyerembe temettem az arcom, fogaim összeszorítottam.
Végleg egyedül maradtam.
~
Az éjszakából ennyi maradt. Az, hogy miért, és hogyan jutottam haza... arra egyáltalán nem emlékszem. A fürdőszoba közepén feküdtem szótlanul, és egy ollót szorongattam. Annyira sírtam, hogy a világ körülöttem eggyé olvadt.
Úgy éreztem magam, mint egy börtönben. A rácsok láthatatlanok voltak, és nem körülöttem voltak, hanem bennem. Rajtam. Mindenhol! Szorított erősen a kő felé. Egy hang a fejemben olyanokat motyogott, hogy " a történetednek itt vége szakad".
Ökölbe szorítottam a kezem, és szemeim összezárva feszítettem.
"Sose hagyd, hogy vezessenek egy olyan pórázon, amiről még azt sem tudod, hogy milyen hosszú... Figyelnek téged."
Ez lenne az a póráz?... A gondolataim voltak az egyetlenek, amiket nem tudott megragadni. Állandóan azt motyogtam, hogy: "Erős maradok". Hatása is volt... a kőre vágtam a kezem, aminek a fájdalmát már meg sem éreztem.
Ránehezedtem, és felálltam. Gyorsan a csapnak támaszkodtam, nehogy hátraessek. Lassan felemeltem a fejem, és mélyen belenéztem a tükörbe. Két szokatlan szempár lesett engem. Szinte könyörögtek, hogy lehunyhassák magukat, és aludhassanak...
Ezek után...egy olyan dolgot tettem, amitől erőre kaptam.
Copfba fogtam a hajam, és erősen rászorítottam. Csípőig ért, és koromtól eltekintve rettentő gyorsan nőtt. Felemeltem bal kezemmel az ollót, és vörös fürtjeimhez emeltem.
Majd belevágtam.
Láttam, ahogy a földre zuhan, és azt kiabálják, hogy "miért kellett ezt?" De valamiért jólesett... Tovább kezdtem vagdosni a fülemtől egészen fel. A nyakamon kúszott át egy jeges fuvallat, amivel nem törődtem.
Ajkamba haraptam, és ledobtam az ollót a csap alá. Homlokom a tükörhöz szorítottam, majd felsikítottam:
"Miért?"
*******
Enyhén Elliere nehezedtem, aki átkarolt a vállamnál. Lehunytam szemeim, és a nyakához érintettem az arcom.
- Nem is tudod, hogy mi lenne velem nélküled... te vagy a legjobb... - suttogtam. Fellélegeztem, majd ő átölelt.
- Ne már, mindjárt bőgök. - hátamhoz tapasztotta kezeit, és szorosan ölelt. - Ez mellesleg... honnan jött? - húzta föl szemöldökét.
- Mindennap elmondanám ezt neked. Te vagy a családom... - könnybe lábadt a szemem, és éreztem, ahogy ujjaival apró köröket rajzol a csípőmhöz.
Egy könnycsepp végigsimította a gerincem menetét. Tovább öleltem. Szavaim nem voltak holmi hazugságok... számomra ő volt a család. Nővér, húg, akárki! Egy egész regényt tudnék írni a találkozásunkról, az élményeinkről...
Emberek szúrós pillantásai táncoltak végig a hátamon. Dühösen rájuk meredtem, majd szemforgatással jeleztem nekik, hogy valójából tökre nem érdekelnek...
- A bulira visszatérve... - kezdett bele Ellie, aki letörölte könnycseppjeit hosszú mutatóujjával. - Kell egy új fürdőruha! És neked muszáj jönnöd, Nell. - erősködött.
- Nekem mind egy... - forgattam a szemeim.
Megragadta a karom, és berángatott egy fürdőruha boltba. Szemeim kikerekedtek, és azon törtem a fejem, hogy ezek közül egy sem fog rajtam normálisan állni. Ellie értett a legjobban a boldogsághoz. Szinte nála volt ennek a szavacskának a kulcsa, ami akár emberek életét is megváltoztathatja.
- Ez jól néz ki, nem? - levett egy kéket az új nyári kollekcióból. Szempillám rebegtetve bámultam.
- Mármint rajtam? - nevettem. - Ne már... mondjuk az? - mutattam egy egybe részesre, amin volt egy fehér, vékony ing.
- Ne röhögtess. Ilyet a nagyanyám se venne fel. - kezével kotorászott az új fürdőruhák közt, majd kirántott egyet. - Ez mondjuk szerintem nem rossz. - zöld színe volt, és nem tagadom, nem volt rossz. - Felpróbálod. - szorította a mellkasomhoz, majd elengedte.
Itt rohangált a boltban, mint egy eszeveszett tinédzser. Mindent leaggatott, majd boldogan berohant egy próbafülkébe.
Atyaég... ez elfog tartani egy ideig...
A többi fürdőruhához léptem, majd lassan visszacsúsztattam, amit a kezembe nyomott. Ezek után egy kis székre ültem, ami kifejezetten pasiknak lett kitalálva, akik utálnak vásárolni...és csak várnak, hogy "menjünk már haza, éhes vagyok." - pont így éreztem én is.
Nem szeretem a fehérnemű boltokat, pláne nem ha fürdőruha boltról van szó. Olyan nyomasztó, mikor a srácok néha-néha bebámulnak, hisz vannak vállalkozó szellemű lányok, akik a hatalmas, kinti tükörben lesik meg bájaikat... igazi célpontok...
Szemeimmel körbepásztáztam a boltot. Babarózsaszín fal, és rajta egy kép, melyen bájos szempár lesett vissza. Napsütötte bőre, és világos haja volt. Igazi műnő...
Átlátszó üvegajtón lehetett belépni, ami a kíváncsi emberek figyelmét vonzotta. Nem azért, mert szép volt a kirakat... vagy mert leárazás van.. hanem a merész lányok miatt.
Sóhajom pánikszerűen fújtam ki, mikor valaki lélegzete a nyakamon szaladt végig. Szemeim kikerekedtek, majd megfordultam. Dave heves pillantásai járták át a testem minden egyes porcikáját.
Értetlenkedve felhúztam a szemöldököm. Várta, hogy kérdezzek. Kiegyenesedett, és körbenézett. Nem sokan voltak ebbe az üzletbe, tehát nem igen lehetett látni fürdőruhában feszítő lányokat.
- Gondolom pályázol arra a csini, vörös bikinire. - böktem felé. Dave halkan felnevetett, majd nyájasan felszólalt.
- Te sem néznél ki benne rosszul. - vigyorgott, mint a tejbe tök.
- Nem mondtam, hogy jól néznél ki benne... - elfordultam. Csípőmmel löktem ezen a székén, amivel kis híján majdnem hanyatt vágódtam.
- Én se mondtam, hogy jól néznél ki benne. - mosolyodott el, majd halkan folytatta. - Csak azt mondtam nem állna rosszul... a kettő teljesen más, édes. - sóhajtott.
Egyik fülemen be, a másikon ki szaladtak a szavai. Ezt már megszoktam ettől a seggfejtől, tehát már kész zseninek érzem magam mellette.
- Mit keresel itt? - kezdett bele összefont karral. Azt a hatalmas, büszke vigyorát próbáltam érdektelennek tűnő pillantásaimmal elsikálni, de nem jutottam vele semmire.
- Ezt én kérdezhetném egy pasitól. - válaszoltam gúnyosan. - Ez valami hülye hobbid, hogy lányokat kukkolsz? Ez beteg... - emeltem felé a fejem.
- Nem látok itt egy lányt se. - nézett körbe, majd szarkasztikus hangnemben folytatta: - Maximum feltűnő csivavákat, akik a tükör előtt ugrálnak, és riszálják a feneküket. Semmi extra. - vonta meg a vállát.
- Gáz.. - forgattam a szemeim. - Mellesleg ó nagyságomhoz kívántál látogatóba jönni egy bikiniüzletbe? - komoran meredtem rá.
- Talán igen, talán nem... de inkább az utóbbi. - pajkosan megrebegtette a szempilláit, ami szinte irigylésre méltóan szép volt.
- Ha nem, akkor minek vagy itt? - értetlenkedve csapkodtam.
- Titkos küldetésen vagyok... leárazott bikiniket jöttem vásárolni, hogy otthon foroghassak bennük, édes. - válaszolta Dave flegmán, de mégis elmosolyodott.
- Te kis bikinihajcsár... - álltam fel, majd Ellie fülkéjéhez léptem.
Kicsit megráztam a függönyt, majd ő jelzés képen visszaordibált.
- Mindjááárt. Még ezt... - lelkesedett.
Az ajkamba haraptam, majd a vörös mellé léptem. Szája szóra feszült, és szinte már rettegtem mit akar mondani.
- De komolyan. Az a vörös bikini tényleg nem rossz. - vigyorgott.
Szinte láttam magam előtt az IQ-m leesni egy hatalmas hegyről, és közben sikítozik, hogy "neee kérlek. Nell! Ne ne!".
- Szívod el azt a csöppnyi energiám. - morogtam.
- Ez is a küldetés része... - bökte meg a vállam.
A függöny megfeszült, és Ellie kilépett. Körülbelül megszámlálhatatlan mennyiségű fürdőruhát szorongatott, és egy vöröset hozzám vágott.
- Próbáld fel. - komolyan beszélt. Láttam körülötte a fekete felhőket, amik nemsokára, ha nem lépek be abba a fránya fülkébe, villám keletkezik, és belém csapódik...
- Muszá - ki se mondtam a szót, ész nélkül berohantam.
Lekaptam magamról mindent, amit tudtam, majd magamra erőszakoltam. Vágások terültek a hasamon, és a karomon. Nem akartam így menni sehova sem. Nem akarom megmutatni Ellienek az összképet.
A testem ok nélkül remegni kezd. Úgy érzem magam, mint egy nemnormális... én így nem fogok sehova se menni...
A gondolataimtól alig láttam. Balra fordultam, és láttam, ahogy a függöny megfeszül, majd lassan mozdulni kezdett.
- H-hé. Ne már. - fogtam le.
- De Nell! Látnom kell! Annyira kíváncsi vagyok. - engedte el a függönyt Ellie, és sóhajtottam egyet.
Megragadtam, szétnyitottam. Barátnőm szemei pattogtak rajtam egy darabig. A pánik levegőként csapongott ki belőlem. Egy szót se mertem szólni. A hangom megfagyott.
- Gyönyörű. - nyelt egy férfi hang nagyot. A talaj szinte szétnyílt alattam. Rettentő zavarba voltam, de már nem is emlékszem rám, hogy ki is mondta... ezt a szót...
