Hosszas kihagyás után visszatértem.
Nem szeretnék szabadkozni, foghatnám a tanulásra is, de azért magamból nem nézném ki, hogy hónapokig gülizek a tananyaggal ahogy azt sem, hogy a fizika könyvvel randevúzok. Szép is lenne. Sok boldogságot nekem. Ez az.
Na de srácok, meghoztam az ÚJ FEJEZETET ami szerintem hosszabb lett, mint a többi. Bár gőzöm sincs, ezt is csak benyögtem most. Véleményeket szívesen fogadok, és őrülnék is neki nagyon de nagyon. Huh hát szóval szóval... jó olvasást! Ne haragudjatok a kihagyásért, hozhatjátok az ostort is, megengedem. Csak hát ha fáj, akkor nem lesz új fejezet... szegény kezem...
Húha Ayame, de kis cseles vagy. Woa...
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=GmyecoW67kg
Nem tudom hány szívecskét írjak, hogy megbocsájtsatok.. <3 <3 <3
***
~ Nell ~
Akárhányszor rád gondolok, a szívembe mintha egy nyílvessző vésődne bele. Üresnek érzem magam. Érdektelennek. Pedig csak egy napja nem láttalak, máris hiányérzetem van.
Az ágyamon ülve csak a cetlit tudom bámulni. Dühösen hátrazúdultam, és szétterültem. Mélyeket sóhajtottam, és az ablak felé fordultam. Az a fránya cetli!
Egy ilyen kis papírlap képes lenne két embert elválasztani egymástól? Vagy talán inkább a benne lévő név az, ami a bűnös?
- Ezt már nem fordíthatod vissza. - Angyal termett az ablakpárkányon. Ragyogó, igéző mosolyát felváltotta az együtt érző bánat. Pár pillanatig lehunytam szemeim. Ajkaim összepréseltem, és a bennem tomboló hurrikánt némítottam el.
- Hiányzik. - böktem ki. Angyal választ nem adván figyelte, ahogyan lassan könnyek zúdulnak már nem ragyogó, szürke szemeimből.
Állandóan a hangját hallom a fejemben. Ahogyan nevet. Beszólogat. Elrontja a kedvem... látom a testét. Mélyvörös haját, mintha valami pocsék festékkel festette volna be.
Szemei... amelyben az örökké tartó ősz lángja lobog. Az illata. Mikor átölel. Ő az, aki a szívemben lévő puzzle utolsó darabkáját hordozza magánál. Makacsul szorítja. Nem engedi el. Gonosz! Rabló!
Állandóan bökdösött. Mindig kimondta ami a szívén feszült... Ha valami nem tetszett neki, mindig kimondta. Jókor volt jó helyen. De egy olyan végzetes hibát követett el, ami örökké rajtam marad. Utálom ha hazudnak. Pláne ha olyasvalaki teszi, aki bejön. Szere-
Áhh, hagyjuk a francba.
Azt sem tudom, hogy mikor menjek Steve-hez. Visszavonni már nem tudom a küldetést. Miért pont Steve?
Megéri e harcolni? Megéri megcsinálni? Vagy csak szimplán meneküljek el egy saját kialakított dimenzióba, és alakítsak Mauglinát?
Mikor először találkoztunk olyan voltam, mint egy betöretlen vadló. Te voltál az egyetlen, aki szerszámok nélkül, erőszak mentesen megtudott szelídíteni. Egy bújós paripává változtam.
A reggeli csendnél semmit sem utálok jobban. A Napot felváltotta a reggeli, gyötrelmes vihar. Az eső már megint zokog.
Mi folyhat a Déli Határnál?
Nem szeretek egyedül lenni ebbe a házba. Annyira nehéz ez a csend... saját magam zaja vagyok. Még a tomboló AC/DC sem tudja felülmúlni a magányt. Se semmi. Egyedül Dave... vagy...
- Megvan! - kiáltottam fel boldogan. Felugrottam az ágyról, és a telefonhoz sprinteltem. Az egyik kis lépcsőfokon majdnem sikerült akrobatává változnom, de mégis elértem a telefonomhoz. A konyhapulton pihent szótlanul. Gyorsan felmartam,
és járkálni kezdtem a házban föl alá. Tudjátok. Mint amikor a pillangók mardossák a méhed, aztán rájössz, hogy ezek csak darazsak... Gyorsan bepötyögtem a telefonszámot, és izgatottan vártam.
- Haló? - szólalt bele Ellie rejtélyes hangja.
- Szia. - kiáltottam fel. Úgy érzem a hallójáratán semmi sem tudna segíteni.
- Nell! - üvöltött bele. Hát igen. A fagyi visszanyal. - Hol vagy? Baj van? Dave? Ha kell tipp, szerintem a zsaruknál van. Vagy esetleg egy akasztófán lóg, és közben holtan amőbázik. - nevetett.
Kacagni kezdtünk mind a ketten. Boldogan felsóhajtottam, és azt sem tudtam, hogy mivel kezdjem. Nagyon hiányzott a hangja.
Elmeséltem neki, hogy rettentően összeillenek a vele táncoló, titokzatos sráccal. Elpirulását érezni lehetett a telefonon túl is. Hebegett-habogott zavarában. Ajkamra haraptam, és a falnak dőlve hallgattam.
Elmesélte azt is, hogy felkísérte a srác. Rengeteget nevettek, és még egy pohárka bor is lecsúszott kettejük torkán.
- De ugye még szűz vagy? - vontam föl rejtélyesen a szemöldököm, és vigyorom még a kint csapongó villámnál is nagyobb volt.
- Mondtam már, hogy néha olyan vagy, mint egy zsaru?
- Jól van Watson. - túrtam bele a hajamba, és eközben némán figyeltem ki az ablakon.
- Remek rántottát sütött! És képzeld, itt van most is nálunk. Fürdik, meg minden. Az én tusfürdőmmel. Az enyémmel érted, Nell? Gondolj bele... - vihogott.
Remélem az a srác nem fogja átvágni, mint az előző... Nem valami jó, amikor a barátnőddel mentek egy kávézóba, és egy jó kis almás pite gyanánt, de összefutunk a pasijával. Nem is akárhogy. Egy szajha torkán dugta le a nyelvét...
Ellie arca azon a napon elsápadt. Halottas árnyak járták át teste minden egyes részét. Nem bírt megmozdulni, helyette csak visszafogottan sóhajtott, majd hazarohanni vélt.
Szaladtam utána, mint egy őrült. Többet futottam aznap, mint az összes tesiórai munkámon összevéve. Berúgtam az ajtaját, és a szobájába rontottam. Az a srác neki olyan volt, mint holdnak a csillagok. Démonvadásznak a démon. És nekem Dave.
A szívem vérezni kezdett a látványtól. Ahogy zokogott aznap a sarokban...
"Utálom azt a barmot" - mondogatta másodpercenként, majd az exe iránt érzett gyűlöletével a földhöz vágta a telefonját. Elé ültem az ágyon, és végigsimítottam a vállát. Nem mondtam semmit sem, hisz a szavakkal csak rontottam volna az egész szituáción.
Helyette csak megöleltem, és az egész napunkat a szobájában töltöttük összebújva... Nagyjából ezért féltem a barátnőmet. Nem szeretném, ha ezt újra átélné. Inkább éljem át én százszor, minthogy lássam őt szomorúnak...
Hirtelen egy hatalmas villám vonult végig az égen. Ellie hangja elakadt, és megrémülve kérdezte meg, hogy jól vagyok e? Pár másodpercnyi habozás után, dadogva böktem ki, hogy "persze." Az eső erőteljesebben kezdett el esni. Ellie nagyot nyelt, majd folytatta a csacsogást.
Elmondta, hogy mikor a táborból haza kellett mennem, mik történtek vele. Egy jó párszor megviccelték őt. Műpókokkal, és tejszínhabbal. Nem kellett több, máris nevetni kezdtem.
Majd ismét egy nosztalgia áradat tört ki belőlünk, és csak mosolyogtunk, nevettünk, csacsogtunk...
***
~ Nell-től ~ Avagy a két lány múltja ~
Emlékszel? Egy téli nap volt. A fák ágai enyhén meghajoltak a nagy mennyiségű hótól. Arcodon piros futórózsák szaladtak fel. Hajad apró, kávébarna színben omlott gyönge vállaidra. Szemeidben az örök fiatalság, gyerekesség csillant fel akárhányszor ránéztem.
Sosem felejtem el. Bordó kabátban voltál, ami szinte a bokádig ért. Mindig ezzel ugrattalak, hogy olyan vagy, akárcsak a télapó felesége. Ónixszínű sállal volt körbefonva a nyakad. Mikor esett a hó, vagy feltámadt a szél, nózid mindig oda ástad el.
Nem csak te voltál röhejes. Állandóan piszkáltál vörös hajam miatt. Mintha Rudolf hozzám dörgölte volna az orrát, mi? Mindig csak megvontam a vállam, és továbbléptem a poénos csacsogásaid hallatán.
A bátyám állandóan faggattam, hogy miért pont vörös vagyok. Ő válasz helyett csak ujjai közé csavart egy tincset, és birizgálni kezdte. Mintha a sajátját akkoriban nem tudta volna...
Állandóan elköltöztetek. Nem tudtalak rendesen megismerni. Ám egyszer általánosban egy osztályba kerültünk, Ellie.
A fiúk állandóan csesztettek téged. Mindennek elhordtak a családod miatt, mivel nem egy ronccsal jöttek eléd a sulihoz. Egy ideig csak néztem az eseményeket. Az emlékek egyre jobban vésődtek a fejembe. A téli nap ugrott be. Rájöttem, hogy ki is vagy Te.
Lehetséges, hogy a sors akarta azt, hogy egy osztályba kerüljünk. Nem tudom. De a szívem azt súgta akkoriban, hogy ne veszítselek el téged. Álljak ki melletted. Meg is tettem...
Dühösen felálltam. Emlékszem a kikerekedett szemeidre, sápadt arcodra. Ökölbe szorítottam a kezem, és behúztam az egyik srácnak. Összefontam szemöldököm. Idegességemben még egyszer neki akartam menni, de te megfogtad a vállam, és visszarántottál.
Hálásan bólintottál. Fehér, kötött pulóver volt rajtad. Arcodba újra kezdett visszatérni a vidámság. A gyönge, törékeny mosoly. Megakartam kérdezni a neved, de egy tanár elkapott, és kirántott a teremből.
Szokásos nap. Az igazgatónál. A srácok mutogattak rám. Persze, hogy én vagyok a hibás. Unottan bólogattam az igazgatónak, mint az asztalán lévő, bólogató nyuszi.
~
Aztán barátnők lettünk. Ráadásul.. a szüleid gyűlöltek.
Furcsának tartottam, hogy egy ilyen gazdag lány miért van ilyen iskolában... sosem kérdeztelek meg téged. Állandóan balhékba keveredett a bátyám, lehet ezért nem szerették a szüleid, hogy velem töltötted napjaid...
Sok pizsamapartit tartottunk a szobámban. Állandóan énekeltünk, és nevetve ettük a popcornt.
Mindig horrort akartál nézni, amitől frászt kaptam. Mindig értetlenkedtél, hisz állandóan azt mondogattad, hogy bátor vagyok, de egy egyszerű horrorfilm képes megrémíteni.
Voltak napok, mikor nem találkoztunk. Anyud eltiltott tőlem... Sokszor kaptál szobafogságot, mert elkéstél otthonról. (Hiszen velem voltál, tökre megérthető.) A szüleiddel elhitetni próbáltad, hogy a nagyidnál vagy, de nem jött be.
N
éha-néha összefutottunk egy kajáldánál, ahol a szüleid arcára undor ült ki, mikor megláttak engem. Szomorúan ráztad meg mindig a fejed, és levegőért kaptál.
Emlékszem, egyszer poénból átmásztam a kerítéseteken, és nevetve ugrottam be a szobád ablakán. Mindig előkészítettél egy nagy adag popcornt, és azt majszolgattuk egy akciófilm közben. Még a legkomorabb sorozatokból is képesek voltunk vígjátékot csiszolni...
Nélküled ez a Futórózsa nem tudott volna kinyílni... Ellie.
~~~
****
- Egy idióta vagy. - nevetett bele a telefonba. Elmosolyodtam, és az esőcseppeket néztem az üvegen, amik versenyt szaladnak.
- Csak utánad. - morogtam fel, és boldogan felsóhajtottam.
- Minden oké? - hangja elcsuklott. Ajkamra haraptam, és gondolkoztam azon, hogy hazudjak e, vagy mondjak igazat...
- Nem... - böktem ki suttogva. Ellie levegő után kapott.
- Mesélj... - hangja gyászosan csengett.
Kínos csend ült ránk. Ellie lélegzetét hallottam egyedül...
- Lehet, hogy nem illünk össze Dave-el... - suttogtam. Nyeltem egy nagyot, és folytattam. - Rossz előérzetem van...
- Szerintem csak megrémültél a "szerelemnek" nevezett érzéstől. - kacagott fel.
- Ez más, Ellie. - akaratosan töröltem el a nevetését. Nem tudtam mit mondani, ezért inkább erősebben szorítottam homlokom az ablaküvegnek.
- Nell... te mindig paráztál az ilyen dolgoktól. - lágyan szólt.
Elmagyaráztam neki a helyzetet különféle démonok, és más lények nélkül. Tehát... szerintem valami titkot rejteget előlem. Valami olyat, amit magába folyt, és már nekem fáj...
Mikor kimondtam ezeket az egyszerű szavakat a telefonba... a szívem csapongani kezdett. A lábam megremegett, és legszívesebben szétvernék valamit... az ajtón kézcsapások sorai dörömbölnek. Ki a franc az? Kopognak? Dehogy! Csak éppen az ajtómat verik...
- Egy pillanat... - tettem le a telefont az ablakpárkányra, és az ajtóhoz léptem. - Ilyen nagy viharban mászkálni... - panaszkodtam. Megragadtam a kilincset és lassan kinyitottam.
Kihajoltam. Tekintetem végigjárta az utcát, de senkit sem láttam sehol. A körülöttem lévő épületek függönyei összehúzva, a redőnyök pedig leeresztve feszültek.
- Ne szívassatok idióta kisgyerekek... nem jó ilyenkor kopogtatni máshoz... - mordultam fel. - Halloween sincs.
Unottan hátraléptem, és készültem bezárni az ajtót. Egy jeges fuvallatot éreztem a nyakamnál. Megszeppenve döntöttem ki a fejem még egyszer.
Egy nagyon enyhe lökést éreztem, majd tekintetem a lábtörlőn táncolt. Szemeim kikerekedtek, és féltérdre ereszkedtem. Egy vörös rózsa terült szét rajta. Apró tüskék ölelték körül.
Mutatóujjammal végigjártam a szirmait. Pici üzenet csüngött a szárán. Leültem a bejárati ajtónak dőlve, és felemeltem ezt a vörös szépséget. A cetlihez nyúltam, majd felfordítottam.
,, Csak egy utolsó táncot a parton, édes." - állt rajta. Nagyokat pislogtam, és a szívemhez emeltem a virágot. Mélyen sóhajtottam.
Szabad kezem az ajkamhoz emeltem. Nem jutottam szóhoz. Dave elvette a szavaimat...
- Bár teljesülne... - leheletem a rózsán akadt fent. Gyötört a bűntudat... Egy utolsó tánc, mi? Ha itt lennél, akár kettőt is kaphatnál...
Egy gyökér vagyok. Érzés nélkül húztam be neki, és olyan dolgokat vágtam hozzá, amiket akkor, abban a pillanatban... nem kellett volna. Lehet, hogy neki is nehéz lenne elmondani?
Akárhogy is alakuljon, a küldetést akkor is megcsinálom. Megmutatom Dave-nek, hogy felesleges az aggodalom...
Az ajtó nyitva. Szomorúan nekidöntöttem a fejem a keretnek, és vártam.
- A francba is. - ordítottam fel. A beton is beleremegett a reakcióváltásomba. - Hol vagy? Tudom, hogy most éppen itt vigyorogsz a szerencsétlenkedésemen, te tuskó! - álltam fel, és kirontottam a házból. - Gyere elő az ég szerelmére is. - túrtam bele a hajamba.
A könnyek akaratom ellenére is végigcsordultak az arcomon. Kezemmel törölgetni próbáltam őket.
- Utállak! - üvöltöttem. - Gyűlöllek! - köhögtem. Lerogytam a járda szélére, és néztem a szomszéd házakat. A rózsát két ujjam közé véve szorongattam. A tövisek beleálltak a bőrömbe, de nem érdekelt.
Érzem a jelenlétét... a jeges fuvallatot. Mire vár? Miért nem jön elő...?
- A picsába is! - förmedtem rá a körülöttem lévő tárgyakra. Például egy fűszálra. - Szeretlek a francba! Mit nem lehet ezen megérteni? - sikítottam.
- Te? - szólt az ajtómban állva egy mély hang. Sóhaja egy állatéhoz hasonlított. Fél arcom árnyékba borult. A lábam beleremegett, és hallottam, ahogy az ablakok üvegei egymás után törnek be sorba...
Nagyot nyeltem. Ökölbe feszítettem kezeim, és figyeltem, ahogy az előttem lévő kocsi lassan porrá ég.
A félelmet próbáltam eltiporni. A bennem élő démonvadász türelmetlenül vágódott a testemben. Nyugodtan kifújtam azt a cseppnyi levegőt, ami a tüdőmben porosodott.
Egy démon...
- Ezt a pechet. Gáz lehet ez a szituáció Neked csillagom. - karcosan felnevetett.
- Elkezdtelek sajnálni... - vigyorodtam el. A hátam mutatva intettem be neki, majd egy hátra szaltóval mögötte termettem. Idegesen felemeltem a jobb lábam, és teljes erőből belerúgtam. Már azt sem tudom, hogy hova, a düh vezérelt, és a bánat.
Repült egy nagyot a démon. Éj fekete haja, undorító teste, amiről a bőr hámlani kezdett. Felém fordult. Szemeit vörösen vetette rám. Elcsípve a pillantásom rontott nekem. Kinyújtottam a bal kezem, és a kardom pár másodperc alatt kényelmesen elhelyezkedett a tenyeremben.
Átsuhantam válla felett. Ejtettem egy mély sebet a vállán, de mintha meg sem érezte volna ragadta meg a lábam. Karmai a húsomba hatoltak. Halkan felszisszentem, és acélbetétes bakanccsal a pofájába tapostam.
A látása tompult. A kardom egyre élesebbé vált, és bizseregni kezdett. Zuhanni készült, de gyorsan elkaptam. A démonon lévő erek egyre jobban dudorodtak végig arcán. Hosszú nyelvét undorítóan fitogtatta előttem.
- Kitépem azt a szart. - üvöltettem fel. A levegőben legyintettem a kardommal. Hatalmas tűzcsóvák csatakiáltással fúródtak ebbe a halandó szörnyetegbe, aki enyhén megbillegett. Vállán a bőr annyira megfeszült, hogy a lendülettől átszakadt.
A csontja kukucskált ki a testéből. Fekete, alvadt vér folyt ki belőle. Gyorsabban kezdett hámlani.
Nekiiramodtam, és a nyakába szúrtam teljes erőből a kard élét. Jobb kézzel a fegyveremet tartottam, míg a ballal kitéptem azt a billegő csontot a vállából. A démon kísérteties üvöltése zengte be az egész utcát.
Lábammal átkulcsoltam a fejét. A torkához érintettem bizsergő eszközöm, aki egyből üvöltözni kezdett.
- Gyáva féreg. Nemhogy harcolnál. - akadtam ki, és lendítettem rajta. Egy utolsó lélegzetkifújással jelezte, hogy neki annyi. Megdöglött... ráadásul ő még nem volt teljes egészében átváltozva...
Teste a betonnak csapódott. Lezúdultam a válláról, és egy bukfenccel a talajra értem. Fehér trikómon ennek a hányadéknak a vére csordult végig. A kezemre is jutott bőven...
Megráztam magam, és figyeltem, ahogy a démon lassan porrá válik. A hamu a földbe vájja magát, és örökre eltűnik...
Sóhajtottam, és egy tincset a fülem mögé fésültem. Telhetetlenül néztem körbe. Ezek a dögök itt járkálnak? Bárki lehet az?
- Baszódjatok meg. - rúgtam a levegőbe. Idegesen nyeltem le szinte ezt az égett, hamu szagot, majd felemeltem a fejem.
Vajon az a démon, akit megöltem... miért változott át? Miken ment keresztül? Mindennek van oka. Véletlenek nincsenek...
Gondolatmenetem után hátrafordultam. Éreztem, ahogy a fejem nekicsapódik valaminek teljes erőből. Szédülni kezdtem, és a földre zuhantam. Tehetetlenül pislogtam. Egy hatalmas, fekete árny szoborszerűen állt előttem.
Arcát nem láttam. Minden homályossá vált. A világ körülöttem összemosódik. A levegő egyre sűrűbbé válik, és szinte megfagy a torkomban. A testem sziklaszilárddá változik, és azon kapom magam, hogy a fejem már nem az árnyra mered, hanem a betonon leli nyugalmát.
Próbáltam erős maradni. Nem akartam lehunyni a szemem, de a szemeim ólomsúlyúvá váltak. Sötét, és rideg fátyol fedte be. Elengedtem magam. Nem bírtam tovább tartani a lelket magamban. Csak feküdtem, és vártam valami jóra. Valami csodára...
***
Mintha a jégkorszak szele csapott volna meg. A testemen mintha száz gyerek táncolna. Halkan felnyögtem, és oldalra fordítottam a fejem. Lassan kifeszítettem szemem, de a látásom még mindig pocsék volt.
Láncokat láttam. Kemény ráccsal voltam körbeölelve, ennek az apró szobának a falai mintha készülnének összeomlani. Ökölbe szorítottam a kezem, és próbáltam a kardom előhívni. Nem sikerült.
A testemben már nem csapongott a démonvadász erő. Beszédeket hallok. Valaki eléggé mérges... üvöltözik. Próbáltam kivenni, hogy mit mondanak... de nem ment. A francba...
Egy műtőasztalon feküdtem. Rengeteg vér volt rászáradva, és mellettem egy levágott kar billegett. A falakon furcsa jelek voltak felfestve. Írások.
Összevontam a szemöldököm, és próbáltam felülni. Egy láthatatlan póráz, mintha próbálna visszarántani magához. Erőszakosan felnyögtem, és egyre jobban igyekeztem elérni azt, amit akartam.
Magamra pillantva láttam egy tűnyomot. Nagyokat pislogva ráztam meg a fejem és kérleltem, hogy remélem csak álmodok. Ördög, és Angyal nem voltak velem. Ahogy az erőm sem.
Pár másodperc múlva még mindig abban reménykedtem, hogy ez csak egy illúzió. Ne legyen semmiféle jelentősége.
- Felkelt. - hallottam suttogni egy női hangot. Hangja bájosan, és ismerősen csengett. Érthetetlenül néztem ki a rácsokon, de csak alakokat láttam.
Próbáltam szóra feszíteni kiszáradt ajkaim, de egy hang sem bírt kijönni, maximum mély sóhajok. A falakról lekapart festékek a kövön terültek szét. A lábaim megpróbáltam felemelni, de nem sikerült. Deréktól lefele mintha lebénultam volna.
Egy kósza izzadságcsepp vágtatott végig az arcomon. Dühösen visszavágódtam a műtőasztalra. Próbáltam nyugodt maradni, de egy ilyen helyzetben szinte lehetetlen...
Lehunytam a szemem, és kinyitottam. Ezt körülbelül százszor játszottam el. Eközben egy jó párszor felpofoztam magam. Mond, hogy csak álmodok....
Léptekre lettem figyelmes. Egy rángatózó, segítségért esedező embert cibáltak végig egy folyosón. Annyira sovány volt, hogy arcáról a bőrt egy kósza mozdulattal lelehetett volna húzni. Állkapcsa előrébb csúszott, lábai pedig menekülni próbáltak.
A fehér köpenyes rávágott egyet a nyakára, aki egyből össze is roppant a csapástól. Könnyeit véreső cserélte fel, ami a szeméből folyt ki.
- Csönd legyen, te féreg! Suttyó! - üvöltött egy férfi. Szemüvege az orrán feszült. Kávébarna haja zsírósan omlott nyakára. Csuklóján egy drága óra billegett. Fehér köpenyét megigazította, és lepöckölte válláról a plafonról bomló festéket.
Hunyorítva figyeltem a jelenetet. A szemem borzasztóan fájt. Remegő karomra sandítottam, és azon gondolkoztam, hogy mit nyomhattak belém...
Szóért vettem levegőt, de feleslegesnek ígérkezett. A beszéd bennem maradt. Szaporán kapkodtam lélegzeteim sorjában. Éreztem, ahogy egyre sűrűbbé válik, és nehezen bírom beszippantani.
A francba is Nell! Állj fel erről a műtőasztalról, és nyírd ki őket!
Erőszakosan grimaszoltam, majd erőt vettem magamon. Lendítettem a csípőmön, és lezúdultam az asztalról. A lábamba kezd visszaszállni az élet. Megkönnyebbülve felsóhajtottam, és könyököm a műtőasztalnak támasztottam. Izmaim megfeszültek, és felhúztam magam.
Lassan, magabiztos mozdulatokkal apró köröket rajzoltam a levegőbe fáradt, kimerült bokámmal. Ez az! Eddig jó...
Hátrasandítottam. A doki szemöldöke felszaladt, és éppen a nőies áldásom nézi. Fenék. A francba! Itt mindenki perverz?! Megvan! Egy ötlet hasított végig az agyamon, ami berobbant. Mint Dave az életembe.
Ajkamra haraptam, és lassú léptekkel a rácshoz tapasztottam a lábaim. Kezemmel szorítottam a tömény rácsot, és farkasszemet néztem a dokival. Vágyakozóan felé fordítottam ujjaim, és mintha magamhoz akarnám húzni őt.
Vadul elmosolyodtam, és jobb térdem kiemeltem a rács közül.
- Nem láttál még női lábakat, nem igaz? - gonoszul felnevettem. Tett felém egy kósza lépést. Felé böktem mutatóujjammal, és megérintettem a nyakát. - De nem is fogsz. - üvöltöttem fel. Körmeim belemélyesztettem. Halkan felszisszent, és lábam meglendítve eltiportam férfias fontosságát...
Féltérdre ereszkedtem, és közelebb vontam magamhoz. A zsebeibe kezdtem el kutakodni, és kerestem valami használható tárgyat. Volt itt minden... zsebkendőtől kezdve egy darab kotonig...
A farzsebéhez nyúltam, és egy kulcson simítottam végig az ujjam. Bingó! Gyorsan kimartam onnan, és kiegyenesedtem. Elfordítottam a kis zárban, és lassan kifeszítettem a rács apró ajtaját.
Olyan hangosan nyikorgott, mint ennek a férfinak a csontjai. Amit most fogok kettétörni... Szinte hallom, ahogy sikít a büszkesége.
Bevágtam a rács ajtaját, és felrántottam ezt a büdös dokit vékony, törékeny nyakánál. Érthetetlenül hunyorított, és kezei lejjebb kalandoztak. Lekevertem neki egyet a kulccsal, majd egyből kussolni kezdett.
- Mi ez az egész? - idegesen a falhoz nyomtam. - Hol a francban vagyok? Ki volt az a beteg? - emeltem fel a hangom. - Mit akartok tőlem? - vágtam hozzá a kérdéseket.
Nem szólalt meg. Szorítani kezdtem, és erőszakosan a homlokához tapasztottam az enyémet.
- Süket vagy?! - szorítottam. - Velem te nem játszadozol, rohadék! - grimaszoltam.
Ez komolyan azt hiszi, hogy csak így elrabolhat, meg ilyenek? Előbb döglöm meg, minthogy ezzel legyek egy légtérben!
- Hidd el, ha ezt a kezem a tarkódhoz vágom. - emeltem fel, és gúnyosan nevettem. - Nem fogod megúszni... - rivalltam rá.
Összerezzenve állt, és szempárbajt vívott velem. Dühösen billegtem, és már annak a határán voltam, hogy kinyírom.
Balra sandítva egy jó pár éles tárgy fénylett. Késektől kezdve a tűkig. Visszalestem a dokira, akinek szívverését hallani lehetett. Látta rajtam, hogy mire készülök. Szabad kezemmel egy injekcióhoz nyúltam, és higgadtan felsóhajtottam.
- Ha nem szólalsz meg, beléd döföm... - ujjaim közé vettem, és egyre jobban közelítettem a nyakához. Rossz előérzetem van...
Ahogy erősködően szorongattam torkát, valaki a tarkómhoz szorított egy fegyvert. Gondolataim sikítani kezdtek. Lassan kiegyenesedtem, majd lerogytam. Elkaptam a fegyveres lábát, és rántottam rajta. Lezúdult a földre. A fegyver elsült... hatalmasat robbant a falnak csapódva.
Dühösen láttam, ahogy ennek a sunyi idiótának a figyelme az elsült golyóra irányul. Megragadtam a tűt, és teljes erőből nyakába vájtam vele. Belé nyomtam a zöld löttyöt. Már csak annyit lehetett látni, ahogy a földnek csapódva összeesik...
- Ki lesz a következő?! - förmedtem a köpenyes dokira. Szemei pattogtak rajtam, és az áldozatomon.
Mi a szart csinálok? Mintha élvezném is...
Rövid, kórházi ruhának tűnő szerelésemen végigfolyt az öltönyös pasas vére. Hosszú ívben szaladt át a csípőmig, majd ujjaimmal meggyűrtem az ott lévő részt, hogy ne folyjon a lábamra...
- Higgadj le.. Nell. - beszéltem magammal. Ki kell találnom, hogy hogyan fogok innen kijutni... gondolkozz ésszerűen... ne rohanj neki mindennek.
Fújtatni kezdtem, és idegesen ragadtam meg a kést. Legyintettem egyet, és leszúrtam a dokit. Egy kupacba vágtam a sunyi pasassal, és elvettem tőle a fegyvert. Kiszaladtam a teremből, és szaladni kezdtem.
Éles sípolás csapta végig a hallójáratom. A vészjelző megszólalt. A lámpák piros csóvákban világítottak. A francba is!
Gyorsabbra vettem a tempót, és oldalra kapkodtam a fejem. Beteg emberek esedeztek segítségért, és kapargatták a rács ajtaját. Könnyekkel küszködve üvöltöztek nekem. Kikerekedett szemekkel lassítani kezdtem. Tekintetem pattogott egyikről-a másikra.
Mit tegyek? Mentsem meg őket?
Nagyot nyeltem. Megállt bennem az ütő, mikor egy alig tíz éves kislányt láttam meg zokogni a rácson túl. Egy apró macit szorongatott mellkasához. A könnyei szinte szúrták a szemét. Haja szőke volt, és gyönyörű, mint ahogy bársonyos, porcelán bőre.
Nem bírom itt hagyni őket.
Tekintetem egy karra szegeztem, ami az ajtó mellett szinte reménysugárként ragyogott. Felcsillant a szemem, és gyorsan odafutottam. Tenyerem közé fogtam, majd megrántottam.
A rácsok ajtajai kinyíltak. A lények kirohantak rajta, de megálltak előttem. Hálásan bólintottak. Büszkén elmosolyodtam, majd gondolkozni kezdtem a kijáraton.
- Köszönöm. - lépett elém a kislány. Angyali arcát nem észrevenni lehetetlen lenne.
Bólintottam és figyeltem, a lényeket... vagy embereket.
Sebesen rohantak. A kórházi ruhájuk némelyik után suhant a vérrel áztatott földön. Ahogy haladtunk előre egyre világosabb lett. Lemaradtam a csapattól, és megálltam. Egy szobára szegeztem a figyelmem. Az ajtó kilincse lekonyulva, billegve feszült rajta.
Beszédet hallottam mögötte. Szemöldököm felszaladt, és egy mély sóhaj közepette mellé léptem. Próbáltam kivenni a beszédet. Ujjaimmal kaparni kezdtem a kilincset, és idegesen harapdáltam az ajkam.
- Az a mocskos kurva! - üvöltöttek fel. Kicsit beljebb merészkedtem, kinyitottam résnyire az ajtót. Tíznél több monitor volt egy hatalmas asztalon, és rajta a menekültek. A tüdőmbe szorult a levegő, és marni kezdett belülről. Halkan felszisszentem, és azon kaptam magam, hogy az egyik
képernyőn én állok. Berúgtam ezt a szart, és berontottam.
- Rohadékok! - olyan hangosan kiabáltam, amennyire tellett. Az asztalon emberek képei voltak kiszóródva. Hatalmas dossziék szanaszét dobálva. Egy köpenyes, szemüveges férfi riadtan bámult. Mellette egy nagydarab sötét bőrű állt, kinek nyakán fehér foltok voltak...
Folyamatosan rájuk meredtem, és a kést szorongattam, hisz a fegyverem nem találtam. Valahol elejthettem...
Letöröltem a vért az arcomról, és egy mappán akadt fent a tekintetem.
Dave Brooke neve szerepelt rajta... és a képe.
- Ez mi a szart akarna jelenteni? - Meglepetten felkúsztak szemöldökeik, és hátraléptek. - Válaszoljatok rohadékok! - az utolsó szó majdnem belém szorult, annyira fájt a hasam.
- Nem menekülsz... - suttogott fogcsikorgatva a nagydarab. Fekete trikó feszült végig izmos testén. Szeme körül vágások, karján égésnyomok terültek el.
Nyugalommal teli energiákat árasztottak magukból. Miért?! Egy apró ijedség szaladt végig rajtam, és hátraléptem. Egy test simult a hátamhoz, majd éles tű szúrásra riadtam fel. A szívem a torkomban dobogott. Az erő kiszaladt a kezemből, és a késem lassan a talajnak csapódott.
Pupillám kitágult. A karomra pillantva láttam, ahogy a bennem lévő lángok elhagynak. A talajba fúródva elmenekültek... az erőm. Minden...
A mögöttem lévő pasas erősen meglökött hátulról, és az elveszett egyensúlyomtól előre zúdultam. A világ összemosódott... akár egy pocsék festmény tőlem.
Nagyokat pislogtam. Az előttem lévő férfi vigyora volt az egyetlen dolog, amit túl tisztán láttam.
- Máskor fuss el. Ne itt játszd az eszed. - térdelt le mellém. Forró lehelete egyenesen a fülembe vánszorgott. Undorodva fordítottam felé a fejem. Szemeim rettentő fáradtak voltak. Legszívesebben behúztam volna neki, de a karom makacsul ellenállt nekem...
