5.Fejezet ~ Megbotlás

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=VmtVg8jZymE

Facebook oldal: https://www.facebook.com/futorozsanell?ref=hl 

Halihó:) Megérkezett az 5.fejezet!!! ^^ Jó olvasást kívánok... véleményeket, és egyéb finomságokat szívesen fogadok akárhova :D 

***

A korán kelő nap fénye halványan beragyogta a szobát... a falon lévő régi festmény, mely egy csendéletet ábrázolt a napfelkelte fénye játékával mosódott össze...

Ellie halkan szuszogott még. A takarót a fejére húzta, és a fal felé fordult. Halkan felültem, és a kezemmel hátrafésültem a hajam.

- És most mit akarsz ellopni? - tett fel egy költői kérdést. Ez nekem még reggel, ezért válasz helyett a fürdő felé vonszoltam fáradt testemet.

 Megnéztem magam a tükörben, és a szemem alatt húzódó sötét karikák dobták fel a hangulatom. Ugye nem hittétek el? Nem, nem dobták fel a hangulatom...

- Ilyen korán felkeltél? Ha már ennyi energiád van, behozhatnád nekem a reggelit - támaszkodott a vállamra Ellie, akinek a pólóján lévő kis nyuszik sem vidítottak fel.
- Ha már ennyire fáradt vagy, miért nem bújsz vissza aludni? - forgattam szemem.
- Felébresztettél - bökött meg nevetve. A fogkefémhez nyúltam, és a fogkrémhez.
- Amúgy... - kezdett bele egy enyhe fintorral - hogy állsz ezzel a Daveel? Vagy azzal a Stennel? Steve? Mi is a neve....? - csípőjével enyhén megbökte az oldalam. Pimaszan rám villantotta smaragdzöld szemét, majd lépett egyet hátra.

A szavak hallatán erőből rányomtam a fogkrémre, ami a lábamon landolt. Mi az, hogy hogy állok vele? Ő egy szimpla idióta... egy egoista idióta...

- Jó jó nyugi, nem kérdezősködök - folytatta nevetve, és kiment a fürdőből.

*

Tizennégyes csapat.. hol vagytok?..

Már egy fél órája járkálok a gyülekező helyen. A fél táborozót megismertem, de legalább két ember nevére emlékszem... azt hiszem Melody... Melinda... vagy Mary? Jól van maradjunk annyiban, hogy a külsejükre emlékszem...

- Táborozóóók. Figyelem! - kiáltott fel az egyik tanár egy kis dobogón állva. - Remélem mindenki megtalálta már az ellenfelét - mosolygott.

Szitkozódtam magamba, és elindultam amerre az idegrendszerem vezetett. Haza. 

- Hé édes gyere ide - ragadt meg hátulról egy srác. - Téged kerestelek égre-földre. - sóhajtott.

Ez a hang... Az égiek ennyire utálnak?... 

- Tízes csapatban vagy... nem? Vagy tizenegy... teljesen mindegy. - folytatta vigyorogva. - Van egy szomorú hírem... - biccentette oldalra a fejét - én vagyok az ellenséges csapatban. - szólt fölényesen, majd ezt követően  beletúrt vörös hajába.
- Ugye most csak viccelsz? - gondolataim még mindig a szavain kattogtak... vágj vissza Nell... ne add fel... - Az a gáz édes, hogy örülök neki. - hazudtam elég feltűnően - Hisz legalább laposra verhetem az egódat - kacsintottam.

Felnevetett.

Vörös fürtjei alatt nézett velem egy soha véget nem érő farkasszemet. Egy olyan játszmába csöppentem bele, ahol csak egy győztes lehet... és annak nekem kell lennem... nekem...

- Ez már tetszik - szólaltak fel mögöttem - Lelkesebben, és laposra verhetjük a csapatot - hátrafordultam. Steve? Rose? - De van egy kis hibád... "verhetjük"... hisz mi is itt vagyunk.

Rose mellé ugrottam, ahol láthattam a srácokat. Dave rosszallóan bámulta a csapattársam. Ha tekintettel lehetne ölni, már rég kinyírta volna. Ilyennek még sosem láttam...

- Csak hogy tudd - indult el Dave, és dühösen méregette Stevet - A valóság, és a rajzfilm, amit bámultál kiskorodban teljesen más. Az ember megtanulja azt, hogy a szívére hallgasson érzelem terén...
De ha az agy terrorban tart, és átváltozik démonná akkor nincs mit tenni. Meglesz kötve a kezed erős láncokkal, onnan már nem menekülhet senki... - nézett fel az égre, és háttal állva nekünk folytatta: - Amit
mondasz, beszélsz, cselekszel... az a szívedbe van pecsételve. Azt már nem vakarod le sehogy sem. - ment tovább.

Olyan volt, mintha egy láthatatlan vonalat húzott volna köztünk. Én álltam az egyik felén, és Dave, na meg a csapattársai a másikon. Valami bűzlik...

Steve megszeppenve lépett hátra, és ellenszenvesen biccentette rám a tekintetét.

- De ezeket a démonokat, amik az emberekben élnek.... ezeket... megölik a démonvadászok nem? - rejtélyes mosolya szemében is visszatükröződött. Dave ökölbe szorította kezét. Lépések sorait követte, de azt a vonalat nem lépte át. Még nem.
- Na jól van srácok - állt közénk - Tudom, hogy sok volt a Walt Disney mese, meg a blogok, könyvek olvasása, de ez a démonos cucc elég beteg, és gyerekes dolog. Ne menjünk bele... semmi értelme. Ez egy olyan alagút, amelynek nincs vége. Nincs fény... csak a szótlan sötétség. Lerágott csont.

Igazat adván bólintottam. Ne menjünk bele... a végén vér folyna... mellesleg mit is értenek ezek a démonokhoz?...

*

Nehéz csend ült ránk. Az erdőben a lágy szélben a szavak követték ezt a megszokott ringást. Nem elfojtó volt, inkább megnyugtató.
Türelmetlenül fészkelődtem Rose, és Steve között. Lábaim keresztbe raktam, kezem a térdemen pihent. Vártam. A feladatra. De eddig semmi. Tényleg semmi.

Mindenről volt szó. Megtudhattuk Mrs.Smith élettörténetét, és ugorhattunk az időben. Még az is kiderült, hogy a lánya is volt ilyen táborba, ahol mi vagyunk most... de semmi baja sem lett... jól érezte magát... Attól eltekintve, hogy leesett egy szikláról, s eltörte a lábát... meg a karját..?!

- Jól van picinyeim - lépett egyet előre - az első megmérettetés címe nemmás mint... - nézett a kis jegyzetére, amit csekély fél órája szorongatott a kezében... tenyere izzadságával átitatva.. - Futás... - bökte ki úgy, mint aki megszabadult az összes terhétől... Nem neki kell futni... chh.

Oldalra biccentettem a fejem. Steve karján megfeszültek az izmok. Szigorúan nézett maga elé. Állkapcsa szorosan összeszorítva. Mintha nem lélegezne...?

Rose aggódva nézett rám. Sejt valamit...

- Hé, minden rendben? - Rose hosszú mutatóujjával végigjárta Steve karját, aki összerezzent. Teste bizseregni kezdett, és fellökte csapattársunkat, ahogy kiszaladt a teremből.

Nem bírtam nézni. Ez a srác vagy őrült.... vagy... a legrosszabb...

A vesztembe rohanok... így kéne cselekednem?

- Nell! Gondolkozz... - termett előttem Angyal, aki csak feszítette az idegeim. - Ha utána mész, lehet... hogy a vesztedbe rohansz! - aggodalmasan a térdemre ugrott. Hatalmas, borostyán színű szemei szinte beragyogták az arcom. Csak én látom. Mégis gyönyörű.

***

Erős érzés. Fáj, mégis tűröd. Életed egy fordulóponthoz ér. Szakadék szélén állsz. Mit teszel? Megragadod a bizalmatlanság gyönge karját, ami csak látszat... vagy logikusan gondolkozol, és egy olyan úton haladsz, ami már letaposott?

Szúr a talaj... fáj... de mész tovább. Látod a végét... a fényt... azt a halvány pislákolást a végén... Még akkor is mész, mikor egy sötét árny vár ott? Megküzdesz vele, arrébb lököd, és baktatsz tovább?... Tedd ezt Nell! 

Az egyik oldalad azt súgja... hogy ez az árny egy ismerős...Egy olyan ember aki már eleve nem nyerte el a tetszésed... de a jó szíved azt mondogatja, hogy mégis csak egy érző lény.... egy ember..

A másik oldalad bökdös... szorongat... ragadd meg azt a fegyvert, és öld meg. Nyírd ki. Kétes helyzet, két fal között. Szard le!

Döntöttem. 

Felálltam. Biztatóan Rosera mosolyogtam, és megálltam mellette.

- Minden rendben. Semmi baj nem lesz - utolsó szavaim ezek voltak... utána már csak futottam... követtem a szagát... amerre ment.

- Gondolkozz! Ezt ésszerűbben is meglehet oldani - kapaszkodott a vállamon Angyal.

Nem érdekelt mit mond. Az elhatározásom erős volt. Lehet, hogy még ennél a vonalnál is az, amit Dave húzott meg... gondolatban.

Zaj... visítozás... nem szűnik a fejemben.... valaki kiabál... a bőrömön végigfut az az érzés, amit mások úgy hívnak: "félelem"... de szerintem csak megbotlás...  egy cseppnyi megtorpanás, ami semmit sem számít.

Csak futottam. Kerestem.

Mint egy igazi Démonvadász.

*

Két kard hangos érintésére lettem figyelmes. A körülöttem lévő tárgyak bizseregni kezdtek... a nyakamon végigszaladt egy enyhe jeges fuvallat, de amilyen hamar meglelt... oly gyorsan elillant.

Felemeltem a kezem, az ég felé. Kezem lassan ökölbe szorítottam. Lángcsóvák sokasága simította végig ujjaim. Egyre nagyobb, és nagyobb lett a tűz a kezemben. Az égen az az egyetlen bárányfelhő elillant, s helyébe egy vihar lépett színre.

A villám az öklömben lévő tűzre zuhant. Lángsebességgel csapódott bele. Nem fájt, hisz nem is volt miért. Egy szimpla képességet aktiváltam, amire csak a vadászok képesek...

Általában démonok ellen használjuk...

A tűz alakot öltött. Egy kard fénye halványan pislákolt... ahogy egyre jobban átjárták a lángok, úgy gyűlt szemmel láthatóvá az alakja... Olyan volt, mint a gyűlölet az emberek szemében...

Gyors, és rejthetetlen.

Karom lassan magam mellé engedtem. A figyelem rám szegeződött. A hátam mögött áll valaki. Erősen figyel. Szívem a torkomban dobog. Az egyetlen dolog, ami éltet... amit Rosenak mondtam:

"Minden rendben. Semmi baj nem lesz..."

Még a fák is egy burokba rejtőztek... az ég sírni akar, de nem megy neki... helyette inkább duzzog... villámokkal jut szóhoz... a talajon még az apró porszemcsék is lábat öltenek, és elrohannak. Nem... nem fogom hagyni, hogy úgy járjak... mint kiskoromban...

- A rémálmod áll mögötted nem igaz? - hangos, rekedt nevetése karcosan simította végig a fülem... hallani is fájt... - Az élet nem mindig engedelmeskedik nekünk... és tudod mit kell ilyenkor tenni? Erőszakhoz fordulni. - Lépet egyet előre. Lábait ahogy a földhöz érintette kihagyott egy ütemet a szívem. Mi van Nell? Miért nem bírsz megfordulni?

Ez lenne az a megbotlás?...

- Érzelmekre hatni a leggonoszabb tett... rosszabb, mint az erőszak... - Dave nyugodt hangja csapta meg a hallójáratom.

Zavarodottan fordítottam a fejem a tőlem balra lévő magas, vaskos fára. Nyugodtan állt, és nézett. Szemeiben egy egész világ lángolt. Abban az egyetlen egy pillantásban hatalmas, orkán nagyságú tűz égett... ami robbanni készült...

- Gyáva. Hátrafordulni sem mer... nem hogy még megküzdeni... szép kis kardod van, már csak használni kéne... - nevetett.
- Ne hagyd, hogy hasson rád... - ugrott le Dave, és tett egy nagy lépést felém. - Démon... csak egy démon... egy féreg. A világ legalja. Taposd el... - ajkai szélén egy halvány mosoly táncolt. Ez a gyengédség önbizalmat lehelt belém...

Fordulj meg... lásd... az arcát...

Nagyot nyeltem. A gombócot a torkomban eltapostam. A szívem visszavándorolt megszokott helyére. Akadozva kifújtam a levegőt, és fejem lassan fordítottam a démon felé... lehunyt szemekkel...

Amit láttam sokkoló volt. Ez a démon... aki kiskoromban... tönkretette az életem!

A düh... és a gyász felgyülemlett fájdalommal teli testemben. A teher a vállamról ebben a pillanatban leesett... és szilánkosra tört.  Dave lépett mellém, kinek kardja olyan volt, akár a hold. Sötétségben, és bosszúban is az egyetlen fénysugár...

- Rohadék... - suttogtam. Rászorítottam a kardom markolatára, és nekirontottam a démonnak.

 Felugrottam, és egy laza szaltóval lecsaptam rá. Karja félig démontestben volt... Még nem alakult át teljesen.... Ujjai hegyes karmokban végződtek, amivel megakadályozta a könnyű halálát...

- A félelem irányít. Vagy... a megbotlás? - Hergelt fel. Éreztem, hogy a fény eltűnik a szememből. Felhevültem. Nem bírok ésszerűen harcolni...

Lábammal mellkason rúgtam. A karjára szegeztem a figyelmem, amiről ha sikerülne eltávolítanom a démonok jellegzetes testrészét, könnyebb ügyem lenne.

Úgy kapkodtam a levegőt, mintha az utolsó lélegzetem támadná le a tüdőmet. Meg tudom csinálni! Meg fogom csinálni! Egyedül akarok harcolni!

Én akarok lenni, az Ő rémálma.

A földbe szúrtam a kardom. A villám hatalmas becsapódása, ami a kardomban várakozott, most végre kiszabadult. A démon lélektelen, hamis szemébe néztem. Davere sandítottam, aki csak állt, és az összes bizalma a leheletében kelt életre...
Nem akartam, hogy harcoljon. Ezt Ő is tudja... tisztában van vele... Ez az én bosszúm...

- Attól még... hogy emlékszel a küllememre - léptem közelebb a démonhoz - Nem ismered a bennem lévő hurrikánt, ami most elsodor téged... ahova való vagy... - üvöltöttem torkom szakadtából.

Mintha egy lángoló Napot legyintettem volna meg. Olyan könnyű volt a kardom, mint a szellő... de pusztítása a bennem tomboló viharra hasonlított..

A lángok a démonba fúródtak. Éles késekké válva forogtak testében.

Utoljára... nekirontottam.

***

Egyik percben repülök... a másikban már egy törött angyal szárnyai feszengenek a hátamon. Jelenleg... a csend az egyetlen dallam, ami gyengéden csiklandozza a fülem. Mi történt? Hol vagyok?

Szemeim ólomsúlyúvá váltak. A kezem nem bírom mozgatni, se a lábam. Mintha ide lennék láncolva... ajkaim szóra se tudom nyitni... egy ócska grimasz nem mer előjönni... Hahó? Még élek!
Az egyetlen jó ebben....a nyugtató melegség.. ami belepi ezt a helyet.. ahol fekszem...

Mellettem egy enyhe nyikorgás hallatszott. Valaki elmegy... egyre jobban fájnak a gondolataim... maradj itt... ne menj el...

Próbálok mozogni... erőlködöm... a hangok a torkomban odafagytak...
Ujjaim feszítem. Ökölbe szorítottam. Nem engedem el... felnyögök...

Visszafordul... leül mellém. Érzem...

Felolvasztottam a telet a torkomban... a forróság kitör... nyár lett. Ajkaim szóra nyitom...

- Démonok... - szólaltam meg. Más nem jutott eszembe...Nem akartam, hogy elmenjen. Nem akarok egyedül maradni sem... Visszafordult, és leült mellém... egy alacsony szék lehetett elképzeléseim szerint...

Karját felemelte, majd ujjait végigsimította a homlokomon, és tenyerét rajta pihentette. Kis idő után lassan próbálta lehúzni róla...

De nem akartam...

Felemeltem remegő karom... és a kézfejére fektettem erőtlen, sápadt kezem.... Erősen rászorítottam, amennyire tellett... Pontosan nem tudtam, hogy ki ez... De ismerős volt... ennyi elég volt...
Alig bírom tartani... mindjárt elengedem...

Lassan megszűnt a szorítás. Nyögtem egyet jelzés képen... hogy maradjon... megértette... amit szerettem volna... nem szólalt meg... csak gyorsan elkapta lelketlen kezem. Hallottam, ahogy a székkel közelebb jön. A nyugalom, ami belőle áradt rám ragadt... átvettem a hangulatát, ami ebben a helyzetben hatalmas előny volt...

Ez egy olyan pillanat volt... mikor nem akartam... hogy elengedjék a kezem...

...Köszönöm....

4.Fejezet ~ Akcióban a vörössel!

Halihó!:) Köszönöm szépen a pozitív véleményeket. Ezúton is szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni!:) Sok sok soook csokinyuszival :3 <3 

A fejezethez illő zene: https://www.youtube.com/watch?v=2Y2PCvNYeE8 

Jó olvasást!:)

***

Szemeim a neveket fürkészték. Kíváncsiság járta át a testem, és csak reménykedni tudtam, hogy Ellie lesz, vagy Dave szöges ellentéte. Magyarán kedves, és jó modorú férfi... srác... akármi, csak ne a vörös!

- Tommal, és Lucyval vagyok - bökött meg enyhén Ellie. A hangja gyászos volt, mintha meghalt volna egy macska. Szomorúan bólintottam, együttérzésem kiadván ezzel a laza fejcsóválással, és összeszűkült szemekkel
kerestem tovább a nevem.

Nell Flynn csapattársai - akadtam a nevemre, ami szinte olyan kicsi betűkkel volt írva, mint a TVs eladásokban, mikor apró betűvel írják ki, hogy a kiszállítási díj csekély tízezer forinttal dobja meg az árút...

Steve, és Rose. - olvastam magamba, majd szaporán körülnéztem. Nem akartam felordítani, hogy: Hééj Rose, vagy Steve, merre vagytok? Keressetek meg, mert tudjátok, én vagyok az a vörös csaj, aki a csapattársatok. Tudjátok, az a démonvadász, aki valójában nem akar itt lenni ezen a kiránduláson, de muszáj, mert a barátnőm belém verte ezekkel a szavakkal:

"Ha nem jössz kibelezlek."

Forgattam a fejem jobbra, balra, mint akinek idegrángatózása van, és tettem egy teljes kört a tengelyem körül, mire egy magas srác előtt találtam magam.
Barna szemek, melyek gyűlölettel voltak megtelve. Ilyet is régen láttam... az undor az arcon... Mintha láttam volna már valahol... megártott a buszozás... Én meg, mint egy idióta forgolódtam...

- Nell Flynn? - kérdezte elég katonásan, vagy mint aki most rögtön leakar fejezni... a külseje egy vadállatot takar?
- Eh izé ja - válaszoltam, és tettem egy nagyon csekély lépést hátra, mert ha még jobban elkezdtem volna tolatni, a mögöttem lévő szemüveges, alig negyven kilós srác kettétört volna.

A srác megragadta a karom, és kiráncigált a tömegből. Mikor észbe kaptam láttam, hogy a másik kezével egy fekete hajú lányt hurcol.. Ő lenne Rose?

- Nem kértem kisegítést, magamtól is simán kitaláltam volna. - hazudtam.
- Ez a srác bekattant. - sipákolt a lány.
- Nem... ő csak egy GPS akinek az a melója, hogy vigye az embereket. - forgattam a szemeim.
- Ti vagytok a csapattársaim. Ez van, szokjátok a rendszert. - szólalt fel mereven a srác. Na várjunk csak... ez beszólt nekünk?
- A francokat - kiáltottam fel valószínűleg Rose-al, ha ő a csapattársam.
- A nevem Steve - szólt mereven, érzelemmentes arccal, amit legszívesebben pofán ütöttem volna egy péklapáttal.
- Steve Bond? - nevettem fel.
- Ne keverd James Bonddal - csatlakozott Rose - Szerintem neki nem tetszik, hogy átkereszteltük - bökött Steve felé Rose.

Karba tett kézzel nézett minket. Mélyen belenéztem szemeibe, s mintha egy árnyalatot sötétedett volna... barnából átment egy nagyon mély színné, ami már szinte a vörös felé hajlott...
Rosera sandítottam, aki ugyanígy volt. Láttam rajta, hogy észrevette.

- Hé srácok - lépett hozzánk a tanárnő - Itt van egy lap - nyomta a kezembe.
- Ez mi? - értetlenkedett Rose.
- Minden csapatnak van egy ellenfele, akiken túl kell szárnyalnia drágáim - pördült egyet a tanárnő, majd csillagokat szórva nézett engem.
- Ellenfél? - lélegeztem egy mélyet, majd akadozottan kifújtattam, mint egy dühöngő bika, aki haza akarna menni, és áttörni mindenkin..
- Yes Yes - válaszolt pocsék angol kiejtéssel, és arrébb szökkent.

Nehezedő csend ült ránk... karba tett kézzel álltunk, és az agyam az ellenséges csapaton kattogott... tizennégyes csapat ellen... kik azok?

- Edzés - morgott fel Steve, és elindult egy fa felé.
- M-mi van? - mordultam fel, és rántottam egyet a bőröndömön - most megyek a szobámba, és lefekszek aludni, a soha viszont nem látásra - intettem, és nekiiramodtam a kijelölt ház felé.
- Hülye... - kiáltott utánam Steve - Szét kell aláznunk az ellenséges csapatot, nem elaltatni őket.... te...

Nem is figyeltem az utolsó szavakra. Az ígéret földjére tartottam. A bőröndöm száguldott mögöttem, és nekivágódott az ajtónak, és amilyen nagy lendülettel rohantam, oly erősen be is estem a házba.

Ez a srác mekkora egy gyökér. Csapattárs mi? Edzek is? A szart!

*

Az ágyamon fekve éppen egy szökési tervet szövögettem. A hazafele utat eléggé kacifántos lenne megszervezni, hisz kezdjük ott, hogy pontosan azt sem tudom, hogy hol vagyok...
Rose, és Steve vajon már megölték egymást? Mellesleg valahogy nem tetszik nekem ez a srác... túlzottan feltűnő... állandóan fennhangon beszél... mintha... nem is tudom... talán ő egy-

- Hé Nell - mászott oda hozzám Ellie - Hogy ment? Milyenek a csapattársaid? - mosolygott.
- Jobb lett volna, ha te vagy... a lány még tűrhető...de az a srác egy rabszolgahajcsár...
- Miért?
- Azt akarta, hogy eddzek.
- És ezzel mi a baj?
- Az hogy nem eddzek. Lezártam...
- De miért? - mászott bele a személyes terembe.
- Nem edzeni jöttem... ez nem edzőtábor.
- Drága Nell... aranyom... láttad már a jelentkezési lapot? - vigyorgott. Ebbe a vigyorba felragyogott egy pimaszság... ami nagyon nem tetszett.

Előkotorta a táskájából a jelentkezési lapját, és az arcomba nyomta.

- Ezzel mi a baj? - kérdeztem.
- Nézz csak ide - bökött legalulra hosszú, hófehér ujjaival - Olvasd fel - tartotta vissza a nevetést.
- Kicsiknek és nagyoknak korlátlan móka, és kacagást, melyet iskolánk nyújt önnek. - haraptam el a mondat utolsó szavát.
- De a kisbetűt - nevetett.

Ledermedtem. Az agyam nem bírta beazonosítani a szót... nem megy.

- Na? - bökött.
- Sporttábor.... - halkultam el, és egy párnát az arcomba nyomva sikítottam.

Mintha gyomorszájon rúgtak volna... a saját fejemnél fogva vezettek el ide... úgy, hogy még tudtam is, hogy hova megyek... csak... azt nem... hogy milyen célból...

- Kimegyek levegőzni... - suttogtam
- Este van... ilyenkor nem mászkálunk, mert elkap a bagoly! - nevetett Ellie, aki befeküdt a saját ágyába, nyakig bebugyolálva.... egy jó kis könyv társaságában.
- Már este van? - felnéztem a szobánkban lévő nagy fali órára. Az idő úgy telt, mintha kergetnék egy fáklyával...

*

A hideg mardosta a bőröm. A hold fénye halványan végigkísért rövid utamon, mely egy kis stéghez vezetett.
A tón gyönyörű táncot járt ez a nem mindennapi ragyogás. Békák némely esetben hangosan felkuruttyoltak, szívinfarktust okozva ezzel nekem. A bogarak, mint a kémek követtek engem, én meg csapkodtam őket, mint egy eszeveszett
... démonvadász.

A fák lágyan mocorogtak a szél ringását követve... A csillagok az égen sasszemekkel figyeltek. Mikor felnéztem, eszembe jutott, hogy ki is vagyok valójában... vagy, hogy ki nem akarok lenni.
Az est fintora a bogarakban kelt életre, akik le sem szálltak rólam. Hosszú ujjú pulcsit luxus hozni. Az már túlságosan is nehéz lett volna...

- Ennyi volt? - ült a vállamra Ördög, és próbálta visszatartani a röhögőgörcsét

Nem válaszoltam. Megráztam magam, és mikor a tóra pillantottam egy feltűnően gyönyörű dolgot pillantottam meg, ami szinte szúrta a szemem: Ördög beleesett a tóba. Ennél szebb dolgot el sem tudtam volna képzelni...

Látni, ahogy a kis kezével próbál úszni, de nem jön össze neki.... lényegében hallhatatlan, nem értem min húzza fel magát ennyire, lényegében a víz csak jéghideg, attól eltekintve nem nagy cucc....

A zsebemhez kaptam, és egy világ omlott össze bennem... a telefonom... elvan zárva tőlem.. szinte hallottam, ahogy a szívem apró, szilánkokban csapódik a talajra... az egyetlen baki az volt, hogy nem láttam... de éreztem.

Na jó... ebből elég... még ma visszafogom szerezni... ha törik.... ha szakad... Muszáj megnéznem a blogomról írt véleményeket, még MA!

- Idegesnek tűnsz - állt előttem Angyal. Meleg szavaival összetudta szedni az apró szilánkjaim... már csak valahogy össze kellene forrasztani őket...
- A telefonom... nincs zene... nincs írás... semmi...
- Ne hogy már beülj egy szoba sarkába, és benyomd a depressziós csajt emiatt - lépett Ördög, Angyal mellé csurom vizesen. Tetszik a látvány.
- Ki mondta, hogy be depizek? - értetlenkedtem.
- Ez a beszéd Nell! - örvendezett Angyal.
- Megölöm azt, aki elvette - javítottam ki magam. Angyal arcán lévő mosoly lefagyott. Ördög vigyora hatalmas lett - Vagyis... visszaszerzem - mosolyogtam pimaszul.

*

A falhoz simítottam a hátam, és halkan felsóhajtottam. Még egy... vagy két lépés Nell... és ott leszel.

- Ekkora felhajtást egy ilyen hülyeség miatt... te se vagy normális - dühöngött Angyal - A lopás az bűn!
- Pssszt - fogtam be a száját - Csak kölcsönveszem azt, ami az enyém - Javítottam ki.

Ördög arcán lévő kaján vigyor szinte vakította a szemem.

Lépéseket hallottam, majd legugoltam. Egy tanár lépett ki egy rozoga ajtón. Szemet szúró cipőjével kopogtatott. Szerencsémre egyből az útjára ment, és nem látott meg engem... ellentétes irány...

- Hülye - panaszkodott a kis glóriás.

Hátraléptem, és a falhoz passzíroztam magam. A lámpák fénye halványan pislákolt. Mint valami rossz horrorfilmben...

A fal felettem átázott. Rothadó szag áradt. Az elején azt hittem, hogy ez csak Ördög, de kellemesen csalódtam...

Bizsergést éreztem a hátam mögött. Egy erős kéz ragadt meg, és behúzott egy kis szekrénybe. Magához húzott, és jól bevágta az ajtaját. Kapálóztam, és nyögtem. Mi a szar ez? Beépített kémek?

- Hangosabban nem megy? Esetleg adjak egy mikrofont? - suttogott egy mély hang.

Megragadtam a karját, és rászorítottam. Felemeltem a lábam, és a combjába rúgtam. Hallottam, ahogy halkan felszisszen, de a szorításból nem engedett.
A hangja ismerős volt... mintha valahol találkoztam volna már vele...

- A memóriád felér egy aranyhaléval... és a harctudásod meg a nagymamáméval...
- Mit akarsz? - visítottam. Ez a csendes gyilkos még mindig tartott, mintha meg sem kottyant volna neki ez a rúgás.

Az egyik kezével elengedte a szám, és a zsebében kotorászott. Neki háttal álltam, de nem nagyon akartam mocorogni ebben a kis szekrényben.

- Nem egy ilyet szeretnél te is megszerezni? - tartotta elém a maximum fényerőn lévő telefonját.

Szemeim felragyogtak. Egy saját hordozható napot mutatott elém tele játékkal, és internettel... te egy angyal vagy?

- Pfff - morogtam fel, és elkezdtem mocorogni. A szekrény meginogott, nekem meg a pulzusom az egekbe szökött a félelemtől.
- Sss megakarsz ölni? Az a testnevelés tanár élve kibelezne minket kislány... - fogott szorosabban.
- Ne beszélj többesszámba... te rángattál be ide bárki is vagy - gúnyolódtam.
- Komolyan nem ismersz fel? - megragadta a vállam, és maga elé fordított.

Na ne.... esküszöm jobban örültem volna, ha a tesitanár az... Felemelte a telefonját, és adott egy kis fényt, amit az arcára irányított... Dave...

- Nem hogy örülnél. Egy ilyen sráccal, mint én, sosem leszel ennyire közeli helyzetben... - nevetett halkan.
- Letörlöm azt az otromba vigyort a képedről - motyogtam.
- Ugye nem mondod komolyan, hogy itt akarod megmutatni a harctudásod? - vágott vissza.

A szekrényen lévő kis résre pillantottam. Egy nagydarab tanárt láttam, egy pocsék konttyal a fején. Katonásan lépkedett, és szigorúan forgatta a fejét.

- A francba - böktem meg Davet.

Kinézett. Egy másodperces pánik futott át rajtam. Ha itt halálozok el, abból botrány lesz...

- Kérlek, most ne kerekedjen felül rajtad az egód - suttogtam neki.
- Az egóm egy külön egyéniség édes. Neki nem lehet parancsolni - hajolt közel hozzám. Elfordítottam a fejem, és ettől a csóvától meginogott a szekrény.

Szinte láttam magam előtt Ellie beteg arcát, és mondogatja hogy: "Miért voltál te ennyire suta, hogy egy idióta telefonért kirúgatod magad a táborból". Ellietől jobban féltem, mint ettől a tanártól, aki itt járőröset játszik...

- Elindult felénk - szólt lazán, és nyugodtan Dave.

Egy ilyen helyzetben hogy lehet valaki ilyen? A szívem annyira hangosan dobog, hogy szerintem a mellettem lévő vöröske is úgy hallja, mintha egyenesen neki verne...

- Hé maga - kiáltott valaki kintről. A figyelő kontya szétesett a hirtelen fordulattól, és elszökkent a hang irányába.

Egy hatalmasat sóhajtottunk, és kinyitottam az ajtót. Körülnéztem, és elindultam a szoba irányába, ahonnan még az elején az egyik tanár kijött.
Hátrafordultam, de Dave eltűnt. Nem baj, jobb is így...

*

Boldogan, és fülig érő vigyorral dőltem az ágyamra. A telefonom bekapcsolva. Így mindjárt jobb... Fel mentem megnézni a blogomhoz írt hozzászólásokat.

- Hát te? Azt honnan szerezted? - mászott mellém Ellie. Kíváncsian leste a telefonom.
- Kölcsönkértem. - vigyorogtam.

~

Belenézvén mélyvörös szemeidbe, egy egész világot láttam haldokolni... ,,Mikor veled vagyok, úgy érzem magam, mint egy tűzoltó, aki ezeket a lángokat lassan, de biztosan... eloltja...örökre..."