5.Fejezet ~ Megbotlás

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=VmtVg8jZymE

Facebook oldal: https://www.facebook.com/futorozsanell?ref=hl 

Halihó:) Megérkezett az 5.fejezet!!! ^^ Jó olvasást kívánok... véleményeket, és egyéb finomságokat szívesen fogadok akárhova :D 

***

A korán kelő nap fénye halványan beragyogta a szobát... a falon lévő régi festmény, mely egy csendéletet ábrázolt a napfelkelte fénye játékával mosódott össze...

Ellie halkan szuszogott még. A takarót a fejére húzta, és a fal felé fordult. Halkan felültem, és a kezemmel hátrafésültem a hajam.

- És most mit akarsz ellopni? - tett fel egy költői kérdést. Ez nekem még reggel, ezért válasz helyett a fürdő felé vonszoltam fáradt testemet.

 Megnéztem magam a tükörben, és a szemem alatt húzódó sötét karikák dobták fel a hangulatom. Ugye nem hittétek el? Nem, nem dobták fel a hangulatom...

- Ilyen korán felkeltél? Ha már ennyi energiád van, behozhatnád nekem a reggelit - támaszkodott a vállamra Ellie, akinek a pólóján lévő kis nyuszik sem vidítottak fel.
- Ha már ennyire fáradt vagy, miért nem bújsz vissza aludni? - forgattam szemem.
- Felébresztettél - bökött meg nevetve. A fogkefémhez nyúltam, és a fogkrémhez.
- Amúgy... - kezdett bele egy enyhe fintorral - hogy állsz ezzel a Daveel? Vagy azzal a Stennel? Steve? Mi is a neve....? - csípőjével enyhén megbökte az oldalam. Pimaszan rám villantotta smaragdzöld szemét, majd lépett egyet hátra.

A szavak hallatán erőből rányomtam a fogkrémre, ami a lábamon landolt. Mi az, hogy hogy állok vele? Ő egy szimpla idióta... egy egoista idióta...

- Jó jó nyugi, nem kérdezősködök - folytatta nevetve, és kiment a fürdőből.

*

Tizennégyes csapat.. hol vagytok?..

Már egy fél órája járkálok a gyülekező helyen. A fél táborozót megismertem, de legalább két ember nevére emlékszem... azt hiszem Melody... Melinda... vagy Mary? Jól van maradjunk annyiban, hogy a külsejükre emlékszem...

- Táborozóóók. Figyelem! - kiáltott fel az egyik tanár egy kis dobogón állva. - Remélem mindenki megtalálta már az ellenfelét - mosolygott.

Szitkozódtam magamba, és elindultam amerre az idegrendszerem vezetett. Haza. 

- Hé édes gyere ide - ragadt meg hátulról egy srác. - Téged kerestelek égre-földre. - sóhajtott.

Ez a hang... Az égiek ennyire utálnak?... 

- Tízes csapatban vagy... nem? Vagy tizenegy... teljesen mindegy. - folytatta vigyorogva. - Van egy szomorú hírem... - biccentette oldalra a fejét - én vagyok az ellenséges csapatban. - szólt fölényesen, majd ezt követően  beletúrt vörös hajába.
- Ugye most csak viccelsz? - gondolataim még mindig a szavain kattogtak... vágj vissza Nell... ne add fel... - Az a gáz édes, hogy örülök neki. - hazudtam elég feltűnően - Hisz legalább laposra verhetem az egódat - kacsintottam.

Felnevetett.

Vörös fürtjei alatt nézett velem egy soha véget nem érő farkasszemet. Egy olyan játszmába csöppentem bele, ahol csak egy győztes lehet... és annak nekem kell lennem... nekem...

- Ez már tetszik - szólaltak fel mögöttem - Lelkesebben, és laposra verhetjük a csapatot - hátrafordultam. Steve? Rose? - De van egy kis hibád... "verhetjük"... hisz mi is itt vagyunk.

Rose mellé ugrottam, ahol láthattam a srácokat. Dave rosszallóan bámulta a csapattársam. Ha tekintettel lehetne ölni, már rég kinyírta volna. Ilyennek még sosem láttam...

- Csak hogy tudd - indult el Dave, és dühösen méregette Stevet - A valóság, és a rajzfilm, amit bámultál kiskorodban teljesen más. Az ember megtanulja azt, hogy a szívére hallgasson érzelem terén...
De ha az agy terrorban tart, és átváltozik démonná akkor nincs mit tenni. Meglesz kötve a kezed erős láncokkal, onnan már nem menekülhet senki... - nézett fel az égre, és háttal állva nekünk folytatta: - Amit
mondasz, beszélsz, cselekszel... az a szívedbe van pecsételve. Azt már nem vakarod le sehogy sem. - ment tovább.

Olyan volt, mintha egy láthatatlan vonalat húzott volna köztünk. Én álltam az egyik felén, és Dave, na meg a csapattársai a másikon. Valami bűzlik...

Steve megszeppenve lépett hátra, és ellenszenvesen biccentette rám a tekintetét.

- De ezeket a démonokat, amik az emberekben élnek.... ezeket... megölik a démonvadászok nem? - rejtélyes mosolya szemében is visszatükröződött. Dave ökölbe szorította kezét. Lépések sorait követte, de azt a vonalat nem lépte át. Még nem.
- Na jól van srácok - állt közénk - Tudom, hogy sok volt a Walt Disney mese, meg a blogok, könyvek olvasása, de ez a démonos cucc elég beteg, és gyerekes dolog. Ne menjünk bele... semmi értelme. Ez egy olyan alagút, amelynek nincs vége. Nincs fény... csak a szótlan sötétség. Lerágott csont.

Igazat adván bólintottam. Ne menjünk bele... a végén vér folyna... mellesleg mit is értenek ezek a démonokhoz?...

*

Nehéz csend ült ránk. Az erdőben a lágy szélben a szavak követték ezt a megszokott ringást. Nem elfojtó volt, inkább megnyugtató.
Türelmetlenül fészkelődtem Rose, és Steve között. Lábaim keresztbe raktam, kezem a térdemen pihent. Vártam. A feladatra. De eddig semmi. Tényleg semmi.

Mindenről volt szó. Megtudhattuk Mrs.Smith élettörténetét, és ugorhattunk az időben. Még az is kiderült, hogy a lánya is volt ilyen táborba, ahol mi vagyunk most... de semmi baja sem lett... jól érezte magát... Attól eltekintve, hogy leesett egy szikláról, s eltörte a lábát... meg a karját..?!

- Jól van picinyeim - lépett egyet előre - az első megmérettetés címe nemmás mint... - nézett a kis jegyzetére, amit csekély fél órája szorongatott a kezében... tenyere izzadságával átitatva.. - Futás... - bökte ki úgy, mint aki megszabadult az összes terhétől... Nem neki kell futni... chh.

Oldalra biccentettem a fejem. Steve karján megfeszültek az izmok. Szigorúan nézett maga elé. Állkapcsa szorosan összeszorítva. Mintha nem lélegezne...?

Rose aggódva nézett rám. Sejt valamit...

- Hé, minden rendben? - Rose hosszú mutatóujjával végigjárta Steve karját, aki összerezzent. Teste bizseregni kezdett, és fellökte csapattársunkat, ahogy kiszaladt a teremből.

Nem bírtam nézni. Ez a srác vagy őrült.... vagy... a legrosszabb...

A vesztembe rohanok... így kéne cselekednem?

- Nell! Gondolkozz... - termett előttem Angyal, aki csak feszítette az idegeim. - Ha utána mész, lehet... hogy a vesztedbe rohansz! - aggodalmasan a térdemre ugrott. Hatalmas, borostyán színű szemei szinte beragyogták az arcom. Csak én látom. Mégis gyönyörű.

***

Erős érzés. Fáj, mégis tűröd. Életed egy fordulóponthoz ér. Szakadék szélén állsz. Mit teszel? Megragadod a bizalmatlanság gyönge karját, ami csak látszat... vagy logikusan gondolkozol, és egy olyan úton haladsz, ami már letaposott?

Szúr a talaj... fáj... de mész tovább. Látod a végét... a fényt... azt a halvány pislákolást a végén... Még akkor is mész, mikor egy sötét árny vár ott? Megküzdesz vele, arrébb lököd, és baktatsz tovább?... Tedd ezt Nell! 

Az egyik oldalad azt súgja... hogy ez az árny egy ismerős...Egy olyan ember aki már eleve nem nyerte el a tetszésed... de a jó szíved azt mondogatja, hogy mégis csak egy érző lény.... egy ember..

A másik oldalad bökdös... szorongat... ragadd meg azt a fegyvert, és öld meg. Nyírd ki. Kétes helyzet, két fal között. Szard le!

Döntöttem. 

Felálltam. Biztatóan Rosera mosolyogtam, és megálltam mellette.

- Minden rendben. Semmi baj nem lesz - utolsó szavaim ezek voltak... utána már csak futottam... követtem a szagát... amerre ment.

- Gondolkozz! Ezt ésszerűbben is meglehet oldani - kapaszkodott a vállamon Angyal.

Nem érdekelt mit mond. Az elhatározásom erős volt. Lehet, hogy még ennél a vonalnál is az, amit Dave húzott meg... gondolatban.

Zaj... visítozás... nem szűnik a fejemben.... valaki kiabál... a bőrömön végigfut az az érzés, amit mások úgy hívnak: "félelem"... de szerintem csak megbotlás...  egy cseppnyi megtorpanás, ami semmit sem számít.

Csak futottam. Kerestem.

Mint egy igazi Démonvadász.

*

Két kard hangos érintésére lettem figyelmes. A körülöttem lévő tárgyak bizseregni kezdtek... a nyakamon végigszaladt egy enyhe jeges fuvallat, de amilyen hamar meglelt... oly gyorsan elillant.

Felemeltem a kezem, az ég felé. Kezem lassan ökölbe szorítottam. Lángcsóvák sokasága simította végig ujjaim. Egyre nagyobb, és nagyobb lett a tűz a kezemben. Az égen az az egyetlen bárányfelhő elillant, s helyébe egy vihar lépett színre.

A villám az öklömben lévő tűzre zuhant. Lángsebességgel csapódott bele. Nem fájt, hisz nem is volt miért. Egy szimpla képességet aktiváltam, amire csak a vadászok képesek...

Általában démonok ellen használjuk...

A tűz alakot öltött. Egy kard fénye halványan pislákolt... ahogy egyre jobban átjárták a lángok, úgy gyűlt szemmel láthatóvá az alakja... Olyan volt, mint a gyűlölet az emberek szemében...

Gyors, és rejthetetlen.

Karom lassan magam mellé engedtem. A figyelem rám szegeződött. A hátam mögött áll valaki. Erősen figyel. Szívem a torkomban dobog. Az egyetlen dolog, ami éltet... amit Rosenak mondtam:

"Minden rendben. Semmi baj nem lesz..."

Még a fák is egy burokba rejtőztek... az ég sírni akar, de nem megy neki... helyette inkább duzzog... villámokkal jut szóhoz... a talajon még az apró porszemcsék is lábat öltenek, és elrohannak. Nem... nem fogom hagyni, hogy úgy járjak... mint kiskoromban...

- A rémálmod áll mögötted nem igaz? - hangos, rekedt nevetése karcosan simította végig a fülem... hallani is fájt... - Az élet nem mindig engedelmeskedik nekünk... és tudod mit kell ilyenkor tenni? Erőszakhoz fordulni. - Lépet egyet előre. Lábait ahogy a földhöz érintette kihagyott egy ütemet a szívem. Mi van Nell? Miért nem bírsz megfordulni?

Ez lenne az a megbotlás?...

- Érzelmekre hatni a leggonoszabb tett... rosszabb, mint az erőszak... - Dave nyugodt hangja csapta meg a hallójáratom.

Zavarodottan fordítottam a fejem a tőlem balra lévő magas, vaskos fára. Nyugodtan állt, és nézett. Szemeiben egy egész világ lángolt. Abban az egyetlen egy pillantásban hatalmas, orkán nagyságú tűz égett... ami robbanni készült...

- Gyáva. Hátrafordulni sem mer... nem hogy még megküzdeni... szép kis kardod van, már csak használni kéne... - nevetett.
- Ne hagyd, hogy hasson rád... - ugrott le Dave, és tett egy nagy lépést felém. - Démon... csak egy démon... egy féreg. A világ legalja. Taposd el... - ajkai szélén egy halvány mosoly táncolt. Ez a gyengédség önbizalmat lehelt belém...

Fordulj meg... lásd... az arcát...

Nagyot nyeltem. A gombócot a torkomban eltapostam. A szívem visszavándorolt megszokott helyére. Akadozva kifújtam a levegőt, és fejem lassan fordítottam a démon felé... lehunyt szemekkel...

Amit láttam sokkoló volt. Ez a démon... aki kiskoromban... tönkretette az életem!

A düh... és a gyász felgyülemlett fájdalommal teli testemben. A teher a vállamról ebben a pillanatban leesett... és szilánkosra tört.  Dave lépett mellém, kinek kardja olyan volt, akár a hold. Sötétségben, és bosszúban is az egyetlen fénysugár...

- Rohadék... - suttogtam. Rászorítottam a kardom markolatára, és nekirontottam a démonnak.

 Felugrottam, és egy laza szaltóval lecsaptam rá. Karja félig démontestben volt... Még nem alakult át teljesen.... Ujjai hegyes karmokban végződtek, amivel megakadályozta a könnyű halálát...

- A félelem irányít. Vagy... a megbotlás? - Hergelt fel. Éreztem, hogy a fény eltűnik a szememből. Felhevültem. Nem bírok ésszerűen harcolni...

Lábammal mellkason rúgtam. A karjára szegeztem a figyelmem, amiről ha sikerülne eltávolítanom a démonok jellegzetes testrészét, könnyebb ügyem lenne.

Úgy kapkodtam a levegőt, mintha az utolsó lélegzetem támadná le a tüdőmet. Meg tudom csinálni! Meg fogom csinálni! Egyedül akarok harcolni!

Én akarok lenni, az Ő rémálma.

A földbe szúrtam a kardom. A villám hatalmas becsapódása, ami a kardomban várakozott, most végre kiszabadult. A démon lélektelen, hamis szemébe néztem. Davere sandítottam, aki csak állt, és az összes bizalma a leheletében kelt életre...
Nem akartam, hogy harcoljon. Ezt Ő is tudja... tisztában van vele... Ez az én bosszúm...

- Attól még... hogy emlékszel a küllememre - léptem közelebb a démonhoz - Nem ismered a bennem lévő hurrikánt, ami most elsodor téged... ahova való vagy... - üvöltöttem torkom szakadtából.

Mintha egy lángoló Napot legyintettem volna meg. Olyan könnyű volt a kardom, mint a szellő... de pusztítása a bennem tomboló viharra hasonlított..

A lángok a démonba fúródtak. Éles késekké válva forogtak testében.

Utoljára... nekirontottam.

***

Egyik percben repülök... a másikban már egy törött angyal szárnyai feszengenek a hátamon. Jelenleg... a csend az egyetlen dallam, ami gyengéden csiklandozza a fülem. Mi történt? Hol vagyok?

Szemeim ólomsúlyúvá váltak. A kezem nem bírom mozgatni, se a lábam. Mintha ide lennék láncolva... ajkaim szóra se tudom nyitni... egy ócska grimasz nem mer előjönni... Hahó? Még élek!
Az egyetlen jó ebben....a nyugtató melegség.. ami belepi ezt a helyet.. ahol fekszem...

Mellettem egy enyhe nyikorgás hallatszott. Valaki elmegy... egyre jobban fájnak a gondolataim... maradj itt... ne menj el...

Próbálok mozogni... erőlködöm... a hangok a torkomban odafagytak...
Ujjaim feszítem. Ökölbe szorítottam. Nem engedem el... felnyögök...

Visszafordul... leül mellém. Érzem...

Felolvasztottam a telet a torkomban... a forróság kitör... nyár lett. Ajkaim szóra nyitom...

- Démonok... - szólaltam meg. Más nem jutott eszembe...Nem akartam, hogy elmenjen. Nem akarok egyedül maradni sem... Visszafordult, és leült mellém... egy alacsony szék lehetett elképzeléseim szerint...

Karját felemelte, majd ujjait végigsimította a homlokomon, és tenyerét rajta pihentette. Kis idő után lassan próbálta lehúzni róla...

De nem akartam...

Felemeltem remegő karom... és a kézfejére fektettem erőtlen, sápadt kezem.... Erősen rászorítottam, amennyire tellett... Pontosan nem tudtam, hogy ki ez... De ismerős volt... ennyi elég volt...
Alig bírom tartani... mindjárt elengedem...

Lassan megszűnt a szorítás. Nyögtem egyet jelzés képen... hogy maradjon... megértette... amit szerettem volna... nem szólalt meg... csak gyorsan elkapta lelketlen kezem. Hallottam, ahogy a székkel közelebb jön. A nyugalom, ami belőle áradt rám ragadt... átvettem a hangulatát, ami ebben a helyzetben hatalmas előny volt...

Ez egy olyan pillanat volt... mikor nem akartam... hogy elengedjék a kezem...

...Köszönöm....