10.Fejezet ~ Mi csillagunk

Halihó Rózsáim!!!

Meghoztam az új fejezetet. Gyűlnek - gyűlnek nálam a kivágott jelenetek, amikkel majd kezdek valamit... Na de. Jó olvasást szeretnék Nektek kívánni:) Utóiratnak... ÚRISTEN! 3.400+ OLDALMEGJELENÍTÉS. Én most csápolok a gép előtt... nagyon szépen KÖSZÖNÖM Nektek. Imádlak Titeket!!! Sok sok Dave, és Nell ölelést adok nektek!!! :) 

ZENE: https://www.youtube.com/watch?v=IRi3Ln6HGqU

FACEBOOK OLDAL: https://www.facebook.com/futorozsanell?ref=aymt_homepage_panel

" Benned leltem meg a saját Mennyországom. A pokolból felébredt lángjaim elnyomtad, s a szívemben lévő ürességet összeforrtad. Köszönöm." -Ayame 

***

Meleg, nyugtató ölelés járta át a testem minden egyes részét. A nap fénye apránként ficánkolt be a résnyire nyitott ablakon. A kanapé megsüllyedve pihent, a TV meg kikapcsolva meredt a semmibe. Lassú, mély lélegzetekre lettem figyelmes.

Szíve úgy vert, akár egy nyugtató altatódal. Nem a megszokott ritmusban... ez egészen más volt. A takaró meggyűrődve terült el rajtunk. Lábujjaim kiásták magukat alóla.

Hasra fordultam, és Dave mellkasát simítottam végig. Szemei lehunyva aludták az igazak álmát. Elmosolyodva nyomtam egy apró puszit a nyakára, mire ő kezeivel csípőmhöz nyúlt.
Nem szavakkal köszöntött, hanem érintésekkel. Megráztam a fejem, hogy az álmot kisöpörjem az elmémből. Dave ragyogó barna szemei méz barnán tapadtak az arcomra. Mikor belenéztem az életem boldog pillanatait csíphettem el.

Kócos, vörös hajam, karikás szemeim... simán elmehetnék egy horrorfilmbe mint: "az elsőnek meghaló szőke." vagy.. vörös.

Dave halkant felmorgott, és keze lassan lecsúszott a csípőmről.

- Elmehetnél egy párnának... vagy ágynak. - suttogtam kicsit feljebb mászva. Megjegyzésem alapján elmosolyodott, és felült.
- Te meg egy takarónak, aki egész nap ezen az ágyon fekszik. - lehelt egy apró csókot a futórózsáimra, és megdörzsölte szemeit.

Még reggel is jól néz ki... én hozzá képest mint aki egész nap melózott, és nemrég tért haza egy fárasztó nap után...

~ Eközben a tanácsban folytatott vita ~

- Lehetetlen! - förmedt Wemnesre egy középkorú nő. Arca összerándult. Egyre sápadtabb lett a szavak hallatán, amiket a szakállas vágott hozzá.
- Sajnálom, ez az igazság. - tekintete a hatalmas, boltíves ablakon táncolt. Gondolatai nyugodtak voltak. Mellette Wendy türelmetlenül feszítette szóra ajka szélét, és felháborodva fordult a paraszt felé.
- Modorából vegyen vissza! - kiáltott fel. - A démonok egyre jobban szaporodnak. Nem tudunk mit tenni. A világon minden embert a sors csapása egyszer eléri. Depressziósok. - halkult el. Szavai akár egy mázsát is nyomhatnak.
- Akkor fogja meg az emberek kezét! - szorította össze állkapcsát a szegény, és dühvel teli szemekkel folytatta. - Tegye szebbé a világot! Bánom is én, hogy hogyan csinálja, de ezek a férgek ellepték az egész falut! Tegyen valamit, ne csak a
hajtűt rendezze a fején, és állítgassa azt a pocsék tiaráját vagy mi az Isten csapásást! - kiabált.

Igazat mondott. Körülbelül két hónapja szenved ez a dimenzió a démonoktól. Irtásukkal maximum egy hétre tudják őket lecsillapítani. Az emberek szomorúak, és a démonok számára olyan, mintha svédasztalos étellel kínálnánk őket.
Az ég egyre sötétebbé válik. A démonvadászok ereje tompul, akárcsak a kardjuk. Az erőszak erőszakot szül...

- Egy móddal tudnánk az embereket lenyugtatni. - tanakodott Wemnes, mire a paraszt felé fordult, aki egyből belé fojtotta a szót.
- Elég! - ugrott fel. - Hiába forrasztod egybe a démonvadászokat, hogy harcoljanak együtt! Semmi értelme! - fonta össze szemöldökét.
- Kussolj. - Wendy háborodott hangja járta át az egész kastélyt.
- Nem arra gondoltam. - állt fel Wemnes régi székéből, és az ablakmellé lépett. - Összehívjuk a démonvadászokat. De némely fog harcolni. - nézte az esőcseppeket, ahogy versenyt futnak az ablakon, és a többiek felé fordult. - Megállítjuk azt, hogy ezek
az emberek, akik a démonná válás szélén állnak, az önkínzást lássák... egyetlen fénynek az alagút végén. - komoran szólt. Kardja szinte érezte a szavakat, és bizseregni kezdett.
- Ez hülyeség! Szavakkal visszarántani az embereket a bánatból... ez lehetetlen! - morgott Wendy.
- Elég! A lehetetlen csak egy szó. Nem tud bennünket befolyásolni, értve vagyok? - Wemnes mélyen felsóhajtott, és a kardja markolatát kezdte kaparni.

***

~ Nell ~

Már megint az a tollas tyúk az ablakpárkányon! Ez a szar mindenhol ott van? - morogtam magamban. Feltápászkodtam, és távolról néztem.

- Üzenet érkezett. - állapította meg Dave. Kész Sherlock.

Dühösen baktattam a galamb, tyúk, hattyú...bánom is én mi ez felé. Kimartam csőre közül a levelet. Piros, és zöld csicsás szalaggal volt körbefonva, és egy apró cetli billegett a végén.

- Esküszöm nem én voltam. - ijedtem meg.
- Nem neked jött. - nevetett. - Mivel a szalagban van zöld, ez egy hivatalos levél... bár, melyik ne lenne az.... - motyogott, és folytatta egy sóhajtás után. - Ez minden démonvadásznak szól. - kapta ki a kezemből, és szétnyitotta.

Szemei kikerekedtek. Türelmetlenül csápoltam mellette és vártam, hogy megszólal e még ma, vagy csak az olvashatatlan betűket próbálja kibogarászni.

- Ezek összehívták még az Angyalokat is. Meg a farkasokat. Totál bekattant a tanács. - panaszkodott Dave, és odalökte a levelet.
- Te most azt várod, hogy ezt kiolvassam? - tapasztottam csípőre a kezem, és visszamarta tőlem.
- Most felolvasom. Ülj le, és hallgasd a reggeli mesét... ha létezne ilyen. - vigyorodott el, és nekivágott. - Kedves Démonvadászok! - már rossz... valamit elszúrtam. - A démonok tömegesen támadnak, és próbálnak az emberek világába beszivárogni.
Már sikerült is nekik, hisz rengetegen öltöttek alakot, és járkálnak az utcákon. Senkiben se bízzanak! - emelte ki az utolsó, rövidke mondatot hangsúlyváltással.
- Tehát ha egy macska odajön hozzám dorombolni, csapjam le egy serpenyővel, mert tuti, hogy egy démon? - nevettem el magam.
- Valahogy úgy. - komoran szólt, és folytatta. - A démonok a depressziós, lelkileg csontra kimerült embereket tudják bekebelezni. Tehát... - lesett vissza a levélbe, majd rám. - Nem nagyon akarnak erőszakot alkalmazni..
- Erőszak nem lesz? Akkor mégis hogy a francba fogjuk kiszedni belőlük? - förmedtem rá.
- Érzelmekre hatunk. Felidézzük az emlékeiket. Megismerjük őket. - kezeit vállamra tapasztotta, és enyhén rádöntötte a fejét. - Visszarántjuk őket a halál szakadékáról. - morgott. Fáradtan ásított, és kiegyenesedett.

Ez annyira lehetetlenül hangzik. Az emberek elhatározzák magukat. Szavakkal valakire hatást gyakorolni csak sima beszéd a levegőben. Értelme nincs.

- Tudom, hogy most az erőszakra gondolsz. - súgta fülembe, és a nyakamra nyomott egy apró puszit. - De erőszakkal megölnénk a bennük élő, szeretetre vágyó embert. - lesett ki az ablakon.

Igaza volt. Ezek csak azt akarják, hogy szeressék őket. Semmi mást... letört a szárnyuk, és most újra megakarnak tanulni repülni. Ennyi. Egy megcsonkított angyalon is lehet segíteni. Elején azt hittem, hogy Wemnes ledobná őket egy szakadékról mondván:
"csapkodjátok a szárnyaitokat!" Az utóbbi időben pedig ráeszméltem, hogy Ő is csak jót akar. Összefogjuk forrasztani ezeknek az embereknek a szívét, amit a fájdalom kettéhasított! Ha kell letépek az enyémből, és betömöm a sértett lyukakat!

Sóhajtottam. Halványan elmosolyodott, és mutatóujja felsiklott a gerincemen. Fülem mögé fésültem kósza tincsem, és felnéztem rá.

- Indulunk? - állam a mellkasához tapasztottam.

Válaszul bólintott, és kilesett az ablakon.

- Mi az? - folytattam. Az ablakhoz szökkentem, és érthetetlenül néztem vissza Davere.
- Az erőszak egy egyszerű megoldás. Egy rövid út. Míg a szavakkal való hatás egy hosszú, bozontos kereszteződés. Merre kell menni? Remélhetőleg megtaláljuk... - mosolyodott el. Figyelte, ahogy viharfelhők zárják körül az eget.

A napfény eltűnt. A sötétség veszi kezdetét.

***

- Vidd már arrébb a farkad! - förmedtem rá egy vérfarkasra. Hangosan felmorgott, és hatalmas, vörös szemét rám vetette. Dühösen néztem vissza rá. Ez talán nem volt túl jó ötlet...
- Mi van? Kevés volt a kutyakaja? - hallottam egy mellettem álló lányt. Flegmán felhorkantott. Kezét összefonta maga előtt, és mint aki most kiakar nyírni valakit elmélkedett a semmin.
- Édes. - ragadta meg a csuklóm Dave, és elé rántott. - A végén egy angyalszárny közt leled örök nyugalmad. - nevetett.

Az itt lévő démonvadászok komoran vártak. Az egyetlen hang, ami beragyogta a kastélyt az az én hisztérikám volt. Már elnézést, de nem bírom a csendet. Hm. Kutyakaja szag van...

Hatalmas, kupolás épület volt. Régi festmények a falon... az átlátszó üvegen látni lehetett a készülő vihart. Az eget sötét felhők burkolták be. Szinte fátyolként fedték le.
Az angyalok próbálták magabiztosan kihúzni magukat, de inkább nem hazudtak. Valójában meggörnyedve, félénken várták, hogy mikor jön be Wemnes, és a pincsikutyái.

Mindenki sugdolózik. Szinte már érthetően. Bizonytalanok, és félnek. A haláltól.

- Figyelem. - kiáltott fel Wendy, egy hatalmas tábla előtt. Ha matekozni fogunk, én komolyan hazamegyek...

Az emberek, akarom mondani "természetellenesen mások" gyorsan odabiccentették tekintetüket. Wendy hosszú, sötét ruhában feszített a magaslaton. Oh, hogy lökném le...
Egy mélybordó rúzs kenődött ajkán. Szemeiről a fekete smink lefolyni készült. Mint valami prosti.

Az őrök sorfalat állva, unottan billegtek előttünk. Alacsonyak voltak. Látni lehetett mindent.

Ez az egész arra kellett, hogy a gyengébb elméjű jelenlévők idegességükben ne rontsanak Wemnesre. Nem is értem... vajon ki lehet ilyen...?

- Tiltakozom! - kiáltott fel egy démonvadász.
- Mi a szarnak tiltakozol? Még el sem kezdődött te gyökér! - csapta le a társa.

Ez jó lesz. Nagyon jó lesz. Érzem. Összetartás. Szeretet. Itt minden van, csak ezek nem.

- Drágám! Esküszöm, nem én voltam! - sipákolt egy másik a tömeg mögül. Úgy látom egy szappanopera van készülőben... Wemnes! Gyere már! Itt vér fog folyni....
- Elég! - Wendy hangja még a falakat is megrázkódtatta. Gondolhatjátok... a hallójáratom romokban...

Lágy zene kíséretében vonult be Wemnes. A kor szúrós évei a bőrén eléggé jól láthatóan csapongtak. Sóhajtottam egyet, és Dave mellkasának, háttal dőltem.

- Köszönöm, hogy eljöttetek. - nyelt egy nagyot.
- Ingyen kaja!!! - egy halandó vérfarkas sikított fel. Jesszusom. Ezt honnan szerválták?

Szó sem kellett. Egy biztonsági őr úgy lecsapta, mint egy taxiórát. Szegény. Az életének annyi...

- Nos... - köhögött. - Mind tudjátok, hogy mi is a helyzet a dimenziók közt. - szemeivel minden nézőt végigjárt. Mikor rám meredt Wemnes, a hideg végigszaladt a hátamon, amit még Dave is megérzett. - Ezért is hívtalak ide Titeket. - emelte ki az utolsó szót.
- Megfogunk halni? - bizonytalanul szólalt fel egy angyal tanonc. Szőke haja volt, és macskavágású szeme. Ragyogó smaragdzöld színe volt, de a ragyogás benne egyre jobban elporladt. Helyette a könnyek öltöttek szerepet.

Wemnes nem szólt semmit. Tekintetét próbálta leszögezni, de az elméje nem hagyta. Helyette inkább sóhajtott, és rekedt hangja szólalt fel.

- Nem. Nem fogunk meghalni. Senki sem fog. - bizonytalanság. Ez volt az, amit utáltam.

Az esőcseppek egyre jobban verték a kupola tetejét. Az ablakpárkányok felsikítanak. Ajkamba haraptam, és Dave a derekam átkulcsolva, fejét a vállamra hajtva sóhajtott.
A nehezedő csend felettünk alakot öltött. Szinte szúrta a vállam. Nem, ez nem Dave arca volt...

A mellettünk lévő démonvadász ökölbe szorította remegő kezeit. Kardja szinte visszaakart vonulni. Éj kék haja hófehér bőrére zúdult. Ki tudja, mit gondolhat?...

Wemnes, mint aki félvállról veszi a dolgokat elmagyarázta, hogy mit is kell tennünk. Szavakkal kell az embereket egyik útról, a másikra terelni. Amolyan "őrangyalosat" kell játszanunk.
Némely ember örült ennek a hírnek, valaki csak forgatta a szemeit. Köztük volt Dave is.

- Az erőszak erőszakot szül. - folytatta Wemnes a táblán mutogatva. Egy átlagos ember volt rajta, mellkasán egy vérvörös szív szúrta az itt lévők szemeit. - Ez itt. - mutatott rá egy pálcával. - Amire a legjobban kell vigyáznunk. Sose hagyjátok, hogy
veszítsen színéből. Érzéseiből. Ne legyen fekete, mint a többi démon szíve. - komoran meredt ránk. Bólintottunk.

A legnehezebb feladatnak ígérkezik. Hisz az érzéseket nem csaphatjuk le, mint a démonokat. Éppen ellenkezőleg... ez egy olyan feladat, mintha egy gyereket nem kiskanállal etetnénk, hanem egy frissen élezett késsel. Egy rossz mozdulat, és vége.

Fülem mögé fésültem a hajam, és zavarodottan forgattam a fejem. Aggódva néztem a többieket, ahogy halálfélelmüket próbálják elfojtani. Szavaik a torkukra fagytak.

- És ha valaki ezt a kést rosszul használja? Zöldfülűek is vannak itt! - kiáltottam Wemnesre. Felhúzta szemöldökét, és megrázta a fejét. Akaratosan belé fojtottam a szót. - Csak úgy nem irányíthatjuk az embert! Mint mondtad, érzéseik vannak!
Ők nem egy kitömött plüssmacik, akiket akkor dobálunk, amikor akarunk! - idegesen léptem előre. Meglepetten emelte fel tekintetét a kupola tetejére.
- Igazad van. Éppen ezért is csak pár embert választottam ki erre a feladatra. Ismerlek titeket. A többiek távol fogják tartani a démonokat a déli határnál. Éppen annyira, hogy ne tudjanak megölni bennünket. - rekedt hangja felsértette az emberek elméjét.

Érthetetlenül ráztam meg a fejem.

- Ez akkor mégis csak erőszak... - morogtam.

Nem érdekelte, mit mondtam. Sóhajtott egyet, és felénk fordult teljes egészében.

- Közületek páran kapnak nevet. - kezdett bele komolyan. - Lakcímet, mindent ami a személlyel kapcsolatos. Feladatotok megismerni azt a bizonyos embert...és segíteni rajta. - mennydörgés szakította félbe a további szavait.
- Tehát. - Wendy lépett előre. - A képességeitek alapján kaptok egy olyan embert, akinek olyan segítőre van szüksége, mint valamelyikőtök. - tette hozzá. - Bízunk bennetek. A többiek pedig már most mehetnek a Déli Határhoz segíteni a többi katonának. - intett.

A Déli Határ egy olyan terület, amely összeköttetésben van az emberi dimenzióval, és ezzel. Ha az ott lévő rendet felborítják, nyílt terepet kapnak arra, hogy belépjenek a világunkba. Némely démonnak sikerült. Az ügyeseknek, akik az eszüket használják.

Igen. Vannak olyan démonok, akiknek ész jutott, és nem erő. Harcban is jók, de az emberek érzéseinek kicsavarásában még jobbak. Hangokat, és tetteket hajtatnak végre a legtöbb depressziós gyermekkel, felnőttel. Szörnyetegek!

Felemeltem a fejem, és Davere néztem. Nagyokat pislogtam, és adott egy apró puszit az arcomra.

- Nem nagy cucc. Hamar megleszünk vele. - hajolt a fülemhez, és suttogott. - Egyértelmű hogy kik lesznek az "őrangyalos" személyek. - halkan felnevetett.
- Huh? - értetlenkedtem. Átkulcsolta a derekam, és vállamra döntötte homlokát. Vörös haja szemébe lógva billegett.
- Wemnes az ilyen feladatra a szeretettel teli, mégis cseles embereket választja. - folytatta. Kicsit felkuncogott, és a nyakamba csípett.

Sóhajtottam. Egy apró angyal repült át felettünk, és apró cetliket dobált nekünk. Rettentő lassan zuhantak le, majd mindenki érthetetlenül meredt Wemnesre.

- A sorsra bízom. Azok húzzanak csakis nevet, akik most a jobb karjukon látnak egy végtelen jelet. - szólt komoran. - Azok az emberek a kiválasztottak. - emelte ki az utolsó szót.

Felemeltem a jobb kezem. Megráztam a fejem, és a bőrdzsekim feltűrtem. Nem találom...

- Nekem sincs ilyen jelem. - vonta föl szemöldökét Dave. Rám pillantott, és a csuklómhoz nyúlt. - Édes, itt a jel. - lepődött meg.

Szemeim kikerekedtek. Ez mit jelentsen?

- Húzz egy cetlit. - bökött meg Dave lágyan.

Féltérdre ereszkedtem, és tenyerem az apró lapok felé emeltem. A levegőbe emelt kezemmel végigjártam őket. Éreztem, ahogy az egyik forró. Lángolt. Szinte könyörög, hogy azt válasszam.
Nagyot nyeltem, és lassan alányúltam. Dave türelmetlenül simogatta a hátam.

Lehunytam a szemem, és gyorsan felkaptam. Lefordítva tartottam a csuklómon.

- Nézd meg. - hajolt át a vállam felett.
- És ha nem tudok neki segíteni? - a jel a csuklómba beleégett. Halkan felszisszentem, és kapargatni kezdtem a lapot.
- Ezt a sors akarta. Nem hiszem, hogy vakon adna nevet. - mosolyodott el, és biztatóan folytatta. - Nézd meg. A végén elszakítod. - nevetett halkan.

Erőt vettem magamon, és felfordítottam. Azt hittem, ott esek össze, mikor megpillantottam a nevet. Fogcsikorgatásba kezdtem, és a testem önkívületi állapotba került. Nem mertem Davere nézni. Szinte hallottam, ahogy üvöltenek a gondolatai.

Steve Black.

Az ütő megállt bennem. Dave kezeire néztem, amelyek ökölbe szorítva feszengtek. Testén az izmok megfeszültek. A vállamhoz tapasztotta homlokát ismét, és akadozottan felsóhajtott.

- Én ezt nem akarom. - csuklott el a hangja. Még sosem láttam ilyen hangulatban. Mutatóujjával a csuklómon lévő jelet simította végig. Valószínűleg ezt a szart a pokolba kívánja... - A sors nem normális. - suttogott.

Még máig sem tudom, hogy Steve, és Dave hogyan harcoltak. Ezt az egészet fátyol fedi előttem. Ezek után félek rákérdezni. Még az utolsó lépésemre sem emlékszem vagy, ahogy kiütöttek.
A sors mi a francért akarná azt, hogy segítsek Stevenek, aki már egy démon? Egy ilyen szörnyeteget már nem lehet visszahozni...

Egy olyan dolog döntött erről, amiben sokan hisznek, mégsem látjuk, de tiszteljük. A sors.

Végig kell csinálnom... lakcím is van ide firkantva. Meg kell találnom...

- Veled megyek. - szólt határozottan Dave. A csuklójára pillantottam, de nem láttam rajta jelet.
- Neked a Déli Határhoz kell menned harcolni... - fordultam vele szembe. Gyötört a vágy, hogy vele mehessek.
- Mi lesz, ha bántani fog? - akadt ki.
- Nell Flynn vagyok. Az egyetlen aki bántani tud, az te vagy, Dave. - tapasztottam mellkasára a kezem.
- Ez nem volt valami biztató velem szemben... - horkantott fel flegmán.
- Tudom, hogy néha zavarodott vagyok... de amit nagyon akarok, azt elérem, és megcsinálom! - vágtam hozzá határozottan. Komoran összefontam szemöldököm, és figyeltem, ahogy a többiek mennek a dolgukra.
- Este találkozunk. Épen legyél nálam... lehetőleg ne kelljen legósat játszanom, és összeraknom téged... - nyomott egy apró puszit a homlokomra.
- Idefigyelj. - fogtam meg a pólóját erősen. - Nekem kéne aggódnom. Te mész harcolni démonokkal! - akadtam ki.
- De te egy gyilkoshoz mész! Az különb? - emelte fel hangját.

Egyre dühösebb lett. Szorosan fogta kezem. Elképedve pásztáztam végig arca minden egyes mozzanatát.

- Azon a napon... - kezdtem bele egy kiadós csend után. - Mi történt a harc közben? - csuklott el a hangom.

Nem szólt. Azon gondolkozna, hogy mit hazudjon?

- Nem úgy volt, hogy megölted? - folytattam kicsit nagyobb hangerőn. - Hogy harcoltál vele? Egyáltalán mi vagy te? - akadtam ki. Kicsit ellöktem magamtól, és dühösen néztem már mélybarna szemeibe. - Mert ezek után kétlem, hogy démonvadász lennél. Karcolások nélkül
megúsztad. Nem beszélsz róla. Mi a szar az igazság? - kiabáltam. A kastélyban lévő lények savanyúan pillantottak ránk. Tudni akarom az igazat!
- Ne haragudj. De nem mondhatom el... - nyelt. Idegességemben kapkodtam a levegőt, és közelebb léptem Davehez. Felemeltem a karom, és behúztam neki. Hátrabillegett a csapástól, és megrázta a fejét.

Könnybe lábadt a szemem. Itt adja magát előttem, de mégis hazudik. Úgy látszik minden jónak van egy sötét, árny oldala.

Dühösen a levegőbe csaptam, és összeszorítottam az állkapcsom. Könnybe lábadt szemekkel rontottam ki a kastélyból. Hallottam, ahogy Dave ökle a falnak csapódik. A cetlit égi tárgyként szorítva nyitottam meg az átjárót, és átszaladtam rajta.

Csak azért is. Megcsinálom ezt a küldetést.

***

~ Dave rövidke szemszöge: A Déli határnál ~ 

- Nyomorult. - ordibáltam. Ez a démon se nagy falat...

Meglendítettem a kardom, majd apró tűzlángok kíséretében kettészeltem a halandót.

- Hé haver. - lépett mellém Noris. - Minden rendben? - vonta föl szemöldökét.

Válasz helyett megöltem még egy démont. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Nem vak, ez tény. De a magánügyem nem teregetem ki.

A mai napon csak a düh vezérel. Nem bírok tiszta fejjel harcolni. Ordítok. Miért csinálom ezt? A zavarodottságot Nellre hagyom mindig. Ő ilyen kelekótya, nem én!

Basszus. - a gondolataim próbálom leláncolni. Idegességemben kettévágtam egy fát puszta kézzel.

Nekem miért nem volt az a jel a karomon? - homlokom a fának tapasztottam. Ránehezedtem és éreztem a tűz bizsergetését a hátamon, ahogy végigszalad rajta.
Nem vagyok formában. Egyre jobban puhább leszek.. A lelkem még sosem volt ilyen nehéz.

Dühlevezetésként felordítok még egyszer. Ezzel szart sem érek...

- Csigavér. - érintette meg a vállam Noris. Mérgelődve léptem ki tenyere alól, és féltrédre ereszkedtem. - Ma nagyon nem tudsz harcolni... mi az? - kérdezte.
- Nell Flynn. Ő a bajom. - mérgelődtem.

Hallottam, ahogy felnevet. Flegmán felhorkantottam, és felé biccentettem a fejem.

- Valami vicceset mondtam? - támadtam le.
- Hé hé. Nell Flynn az a vörös démonvadász, nem? - kérdezte meglepetten.

Bólintottam. Ezzel mire céloz?

- Nyugodj már le. - éreztem, ahogy tenyere az arcomnak csapódik teljes erőből. Hátraestem az ütéstől, és nekirontottam. Elkaptam a torkát, és a fának szorítottam.
- Mi az, hogy nyugodjak le? - ordítottam rá. - Egy idióta seggfejhez ment, aki lehet, hogy megfogja ölni! - martam el az utolsó szót.
- Túldramatizálod. - suttogott. Erősebben szorítottam. Nem érdekelte. - Nem lehet, hogy csak féltékeny vagy? - agyára ment a démonvér?
- Idióta. - engedtem el. Hátrébb léptem, majd összefontam magam előtt a karom. Mélyen sóhajtottam. Talán mégiscsak megkönnyebbülnék, ha elmondanám neki, hogy mi nyomja a lelkem...

Tenyerem az arcomba temetve meredt. Hogy kezdjek hozzá, ha még Nellnek sem tudtam elmondani?

- Mond már. - erősködött Noris, aki félvállról véve a dolgokat bökte meg a vállam. - Hidd el, jobb lesz. - erősködött.
- Nem akarom elmondani Nellnek az igazat... - köhögtem, és halkan folytattam. Noris reakcióját lestem, akinek kíváncsiság ült ki arcára. - Hogy ki vagyok valójában... - böktem ki halkan.
- Az a ...- szakítottam félbe.
- Csönd! - förmedtem rá. Ujjaim megropogtattam, és kiegyenesedtem.

A démonok a kerítésen kívül hörögnek. A halandók visítanak. Hatalmas szarvukkal próbálnak utat törni maguknak. A kisebbek becsúsznak a rácsokon. Pár démonvadász igyekszik hosszú, vékony kardjával a nagyobbakat pöckölni.

Idegesen nekirontottam a kerítésnek, és levájtam a legtöbb démon hegyes szarvát. Dühösen fontam össze szemöldököm, és a démonvadászok rám pillantottak. Erőt vettek magukon, és segítettek visszanyomni őket. Mögöttünk az átjáró egyre jobban parázslott.
Ez nem jelent jót. Ezek a szörnyetegek ott is pusztítanak.

- Csapatok! - Kyle ordított fel, majd mindenki felkapta a fejét. - Pár démonvadász vonuljon vissza az emberek világába. Elegen vagyunk itt. - teli torokból szólt. A legtöbben rohanni kezdtek. Gyávák...
- És kik mehetnek vissza? Mert azok ott maguk döntötték el! - Noris idegesen szúrta a földbe kardját. Sebes arcán végigcsordult a vér, amit jobb kezével letörölt.

Kyle elmosolyodott. Izzadni kezdett. Zavarodottan szorította a nadrágzsebét.

- Férgek! - Felix hátát a kerítésnek döntve nyomta vissza őket.
- Azok! - suttogta Kyle, majd egyetértően bólintott. -  De nem tudunk mit tenni. - tapasztotta tarkójára a kezét. - Gyerünk, gyerünk, tartsátok vissza a férgeket! - mért végig minket, és segíteni próbált.

Teljes erőbedobással tettük amit mondott. Egyre erősebbek. Nem tudunk mit tenni. Az "őrangyalokon" múlik minden, hogy megússzuk e úgy - ahogy szárazon.
Ezeket a démonokat nem érzelem irányítja... hanem a düh, és a bánat.

***

~ Nell szemszögéből ~

- Ez a fránya eső! - a lábbelim beázott. - Ég! Kérlek ne sírj már állandóan! Megteszünk mindent! - emeltem fel a fejem. A cseppek végigszaladtak az arcomon. Lehunytam a szemem, és a cetlit szorongattam.

Én is sírni tudnék... de mégsem teszem.

- Nell! - Ördög bökte meg a nyakam vasvillájával. - Most mit akarsz tenni? - aggódott. Várjunk... aggódik?
- Megkeresem Stevet. - böktem ki határozottan. - Ezek szerint mégsem teljes démon. Még visszalehet fogni. Megtalálom azt a láthatatlan pórázt, ami őt vezeti, és eltépem! - indultam el. Előreszegeztem figyelmem.
- Nell! Tudod... az ördögben sose bízz meg. - Angyal suttogott a másik oldalamon.
- Néha az angyalokban sem lehet! - vágott vissza a vasvillás mérgelődve.

Lehetetlen páros vagytok... - forgattam szemeim.

Bárhová léptem, pocsolyába találtam a lábam. Idegesen ráztam meg magam, és szaladtam előre. Egy buszmegálló alá rontottam, és vártam, amíg csendesedik az idő.
Villámok sorai követték egymást szorosan. A hajamról a víz patakként folyt végig a pólómra. Hát ez király... moshatok.

Az utca kihalt. Egy lélek, se démon nem bóklászik itt. Remélem.

Az eső egyre erőteljesebben csobogott. Házak tetején lelte nyugalmát, és egy hatalmas becsapódást mért a buszmegálló tetejére. Fáradtan pislogtam, majd a csuklómon lévő végtelen jelet néztem.
Miért pont ez? Miért nem lehetne például egy szerteágazódó csillámpóni?

Pont a végtelen? Mit jelent ebben a szituációban? Hiszen sok közét nem látom az esethez...Pont nekem kell őrangyalosat játszani? Hisz tudtommal nem vagyok egy türelmes típus... az emberek megértésében sem vagyok jeles.
A sors vezetgetne engem egy rövid pórázon?

Ujjaim közé vettem egy vörös tincset, és birizgálni kezdtem. Annyira tehetetlennek érzem magam. Pedig egy elég kiemelkedő küldetést kaptam.

- Nell. Ne vágj már ilyen fapofát. - Ördög foglalt helyet a vállamon. Szemében szomorúan csillantak fel a viharfelhők. A villámok meg egy ragyogást adtak neki.
- Mit érdekel ez téged? Mióta lettél te lelki segélyszolgálat? - vontam fel szemöldököm. A választ még saját maga sem tudja... pár percig gondolkozott, majd kibökte:
- Megváltoztál. Mindenki átesik ezen... - sütötte le tekintetét. - Amióta Daveel töltöd a pillanatokat, boldogabb vagy... - nyelt egy nagyot. - Nem szeretném, hogy ezt csak úgy eldobd. - tapadt tekintete az enyémre.

Igazat adván bólintottam. Ajkamba haraptam, és most tértem észhez. Amiket Davenek mondtam, nem volt valami szép... de az sem volt az, amit Ő tett. Miért nem bízik bennem? Miért nem mondja el az igazat?

Az eget pásztáztam. Kinéztem egy csillagot kettőnknek. Ragyogóbb volt, mint a többi. Sokkal erőteljesebben pislákolt. Kiemelkedett a többi unalmas közül, akik féltek csillogni. Mi is ilyenek vagyunk... vagy voltunk.
Szomorúan öleltem át a táskám. Lehet, hogy a mi történetünk nem egy mézes-mázas sütire hasonlít, hanem egy citromra... de nekem ez a citrom felér egy csokoládétortával.

Hiányzik. Mellette akarok lenni. Miért Ő aggódik miattam? Nekem kéne. Ő harcol most démonokkal, nem én. Egy buszmegállóban állok és várom, hogy csendesedjen a vihar. Ez nagy harc...
Vajon Ő is látja azt a csillagot? Neki is olyan fényesen ragyog, mint nekem? Neki én jutok róla eszébe vajon? Gondol egyáltalán rám?

A vihar egyre jobban húzódik vissza. Minden csillag az égen egyre jobban fénylik. De a miénk jobban. Akár egy felhő is eltakarhatja, akkor is gyönyörű marad. Jöhet akár száz vihar is. Ő ott lesz.